karesz játszótere

hókifli

péntek, december 30th, 2011 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Idén új könyvet adott ki az írónő. Megkaptam. A történetek ismét elvarázsolnak, hitet adnak és kicsit jobbá teszik a holnapot és az olvasót, engem. Ahogy mindig. Ím egy, amit az élet írt. Még akkor is, ha az író ujjai színezték.

Csókolom, Bertuka, mondta a postás, és Berta kinézett az ablakon, pedig nem akart kinézni, mert nem örült a postásnak, utálta a szellemességeit, már százszor megmondta, ne Bertukázza, nem őriztünk együtt disznót, tette hozzá egyszer, csakis azért, hogy elriassza, mert Berta finom lélek, diszkrét és kevés szavú, ilyennek ismeri a világ, de a postás nem riadt el, bár őriztünk volna, replikázott nyomban, de akkor már Berta becsukta az ajtót, elvágva a postás további fejtegetéseit a közös pásztorkodásról.
Most sóhajtva lerakta a könyvét, kiment az ajtóba, aláírta a kis csomag átvételi elismervényét, gyorsan odaadta a zsebébe bekészített borra valót, két száz forintot adott mindig, ha föl kellett jönnie ajánlott levéllel vagy valami csomaggal a másodikra, magasak ezek a régi bérházak, és hosszú a gang, a postás nem tiltakozott, ahogy máskor se, és Berta egy lélegzettel gyorsan elköszönt.

Odabent leült, élvezte, hogy itt nem zavarja meg senki és semmi, és arra gondolt, évek óta nem volt, körülötte olyan esemény, ami kizökkentette volna a nyugalmából. Igaz, vigyázott, hogy ne legyen. Erős elhatározással nem engedte, hogy a magánéletét átszője a kinti világ gondjai.
Nézegette az asztal sarkára tett kis csomagot, a lapos dupla faló borítékon ismeretlen budapesti címzés állt. Berta ollót keresett, és az életüket magukra záró emberek szigorával nyitotta ki a borítékot. Ahogy nyírta a papírt, békés elégedettséggel nyugtázta, magában olyan vértezetet épített maga köré, melyen legfeljebb a kíváncsiság tör át, nagyon nem tudja meglepni semmi.
A borítékból gyerekkéz rajzolta keretben egy családi kép bukkant elő. A gyerekeket sose látta. Két arcot megismert, egy férfi és egy nő, a gyerekek szüleinek arcát. Ez a két arc volt az egyetlen, ami megtudta rendíteni. A szív erősebben dobogott, föl kellett állnia, odament a csaphoz, ivott egy pohár vizet. Az egész csak egy pillanatig tartott, visszaült, kezébe fogta a képet, és azt hitte, minden úgy lesz, ahogyan az előbb volt. Berta okosabb volt annál, hogy ne tudná, ha egy falevél elengedi az ágat és lehullik az avarba, ezzel visszafordíthatatlan változás történik a világban. Hogyne változna meg akkor minden, ha ő ezt a két, a lelkében mélyre eltemetett arcot megpillantja. Csak hitte, hogy érintetlen marad.
Matyi és Liza. Alig változtak. A gyerekeket szinte észre sem véve csak nézte, nézte a férfi és a nő arcát és lassan, mint amikor egy homályos ablak mögött egy film kockái peregnek visszafelé, úgy tűnt elébe az idő, amikor nem védte páncél se a testét, se a lelkét, se az egész odaadó gyanútlan életét.

Húszévesek voltak, rajz- és biológiatanárnak készültek mind a hatan. Az évfolyamukról még két fiú és egy lány, ők, a három verhetetlen páros szülve-főve együtt voltak. Hatalmasakat jártak a Bükkben, együtt síeltek a lengyel Tátrában, barlangászkodtak nagy szenvedéllyel Erdélyben, az olaszországi karsztokban, idehaza. A Kórusban énekeltek, egy festő barátjuknál modell után rajzoltak, olajtechnikát, akvarellt tanultak, néhányukból szenvedélyes hegymászó lett… Sok zsíros kenyeret ettek és sose volt spórolt pénzük.
Berta hátradőlt, csukva van a szeme, pereg a film, előre, hátra. Mi minden belefért akkor az életükbe. Sokáig csak a csapat számított, mindenki egyért, egy mindenkiért, tanítani akartak, idealisták voltak és boldogok. Másodév végén párokra szakadt, de még megvolt a hatosfogat. Berta Matyival járt, Liza egy Péter nevű szelíd fiúval, akire mindannyira úgy néztek, mint valamennyiük eszére. Péter megbízható volt és erős lelkű, Liza ezerfelé röpködő, mindig új kihívásokra vágyó lényével pont kiegészítették egymást. Az ő kettősük eleve elrendeltnek tűnt.
Berta meglepve vette észre, kiszáradt a torka, megint fölállt, hozott magának egy pohár vizet, de nem ült le. A hangra néz ablakhoz ment és merőn nézte a kobácsoltvas korlátra futó vadszőlőt. A zöldje már sárgába, porisba, bordóba fordult, pazar pompában ünnepelt a kopott gang, ahogy rásütött a nap a korlátra.

Ugyanilyen vadszőlővel borított falnál álltak egyszer, amikor Matyi azt mondta: „Elmegyek Berta… de mindig szeretni foglak.” Fogta a fiú a kezét, és Berta nem értett semmit. Azok között a zalai dombok között, ahol ő született, és ahova mindig hazament, és ahová hányszor elvitte Matyit is, gombásztak, mustot ittak, nézték a csillagokat és gyerekekről álmodtak, ott azt látta, ha megfogják egymás kezét, nem engedik el. Hallja a mondatot, látja Matyi könnyektől nedves arcát. „Mindig szeretni foglak…” Akkor miért megy el…? Nem értett semmit és sokáig nem is akart érteni semmit.
Kettőjük közül Matyi volt az örök vándor, változásban hívő, folyton úton lévő. Lelkének minden ablaka nyitva, embereket és meséket hozott Bertának, aki maga volt a türelem, a megtartó várakozás. Süteményillat volt Berta körül, és az otthon nyugalma. Matyinak a hókifli volt a kedvence, sokszor várta azzal. Te vagy a megmentőm, súgta a fiú a lány nyaka és a válla közti finom mélyedésbe és Berta beleremegett ekkora bizalomba. Sose féltette Matyit, soha nem gondolt arra, hogy egyszer nem jön vissza hozzá.

Lizával ment el. Liza nem búcsúzott el senkitől, egy levelet írt Péternek. Nem rövid, nem hosszú levelet. „Nekivágok, Matyival. Félek, melletted mindig elvágyódnék, s ha mennék, ha maradnék, fájna mindkettőnknek…” Neki, Bertának nem írt Liza. Nem is hívta, nem beszéltek, nem találkoztak. Matyi még kereste Bertát, de akkor annyira fájt, olyan tépett és elesett volt, úgy érezte, ki kell magából törölni mindent, ami hozzájuk köti. Az pedig tengernyi sok volt. Nem írt hát, nem válaszolt, a telefont, ahogy meghallotta Matyi hangját, letette. Rétegről rétegre fonta be magát a láthatatlan péncéllal, amin legfeljebb szavak jöttek át, hírek, de azt hitte, sokáig bízott benne, hogy semmiféle értelem nem tudja áttörni.
Pétertől hallotta, Lizáék meg sem álltak Izlandig. Onnan Dél-Franciaországba költöztek. Ott születtek a gyerekeik. Tizenöt-húsz éve nem hallott róluk semmit.

Kezébe vette a képet, most nézte meg először, alaposan a gyerekeket. Két kislány szélről, a fiú kettejük közt, kajlán bolondoznak, Liza mókásan fölhúzza a szemöldökét, Matyi tetetett mélabús. Berta nézi a képet, kortyol a vízből, és azon veszi észre magát, hogy velük nevet. Nem, nem a szája nevet, az arcvonásai mozdulatlanok. Csak ott, ott legbelül…

Ekkor látja meg, összehajtogatott papír van a borítékban. Matyi írása. Leengedi az ölébe. Megint iszik egy korty vizet. Az ablakhoz megy, és lassan olvasni kezdi a levelet.
„Drága Berta…!”
Olvas, és meg kell kapaszkodnia az ablakpárkányban, úgy elgyöngül a lába. Nem a hírektől, amiket megtud, sokkal inkább attól a felismeréstől, hogy nincs páncél, nincs vért, nincs semmi pajzs. Az ember védtelen, ha szeret. Ha egyszer már megsebezte magát a másik emberrel, ott örökre dolga van.
Liza két éve elment egy barlangásszal Nepálba. Vágyott oda rég. Messzire ment, olyan messzire, ahonnan földi valójában már sosem fog hazajönni. Matyi hazaköltözött a gyerekekkel a szüleihez. Lili tizenkettő, Boka kilenc-, a kis Matyi nyolcéves. Egy éve már itt járnak iskolába. Olvassa a levelet, és nem bánja, hogy nedves már a papír, hogy rázkódik a válla, hogy semmiért nem adná a könnyeit, amiket éveken át félt elsírni. Olvassa a férfi mondatait.
„Drága Berta, gyere el hozzánk, aztán hadd menjünk el mi tehozzád. Vigyél el minket magaddal, oda, ahol olyan sokat voltunk, a zalai dombok közé. Szedjünk gombát és süss nekünk süteményt… De az is elég ha csak leszünk és nézzük a csillagokat…”
Még sokági állt Berta az ablaknál. Aztán lassan a konyhapolchoz ment, elővette a receptkönyvét. Sokáig keresgélt benne. Végül kisimított egy gyűrött papírt. Az állt rajta: Hókifli.

Ajánlom annak, aki nem félt elővenni a receptkönyvét.

érzések egymással szemben

szerda, december 28th, 2011 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Idézd fel magadban azt az érzést, amit akkor érzel, ha valaki megdicsér, ha elismernek, elfogadnak, megtapsolnak.
Aztán állítsd szembe azzal az érzéssel, ami akkor keletkezik benned, ha a napkeltét vagy a naplementét nézed, vagy csak a természetet úgy általában; ha olyan könyvet olvasol, vagy olyan filmet nézel, amit teljesen élvezel.
Ragadd meg ennek az érzésnek az ízét, és hasonlítsd össze az elsővel, azzal, ami akkor keletkezett benned, amikor megdicsértek. Lásd meg, hogy az első érzés öndicsőítésből, önreklámozásból született! Földi érzés ez. A második viszont egyfajta beteljesülés eredménye, lelki érzés.

Van egy másik ellentét is. Idézd fel azt az érzést, amit akkor érzel, ha sikeresen megoldasz valamit, ha elérsz valamit, ha feljutsz a “csúcsra”, ha megnyersz egy játékot, fogadást vagy vitát. Állítsd szembe azzal az érzéssel, ami akkor ér, ha igazán örömmel végzed a munkád, ha teljesen elmerülsz abban, amit éppen csinálsz. S vedd észre ismét a földi és lelki érzés közti minőségi különbséget!

Más. Emlékezz vissza, milyen érzés volt az, amikor hatalmad volt, amikor te voltál a főnök, felnéztek rád, amikor az emberek tőled kaptak utasítást, vagy amikor népszerű voltál. Most állítsd szembe ezt a földi érzést a meghittség érzésével, az együttlét érzésével – azokkal a percekkel, amikor mindenestül jól érezted magad egy barátod vagy egy csoport társaságában, ahol vidámság és nevetés volt.

Miután elvégezted ezeket az összehasonlításokat, próbáld meg megérteni a földi érzések lényegét, ami nem más mint önreklámozás és öndicsőítés. Ezek az érzések nem természetesek, a társadalom és kultúra hozta létre őket, hogy termelővé és ellenőrizhetővé válj.
Ezek az érzések nem termik meg azt a táplálékot és boldogságot, melyeket akkor érez az ember, amikor a természetben gyönyörködik, vagy barátai társaságának, illetve a munkájának örül. Ezeket az érzéseket azért kreálták, hogy izgalmat, feszültséget, végül is ürességet keltsenek.

(…)

Ha rájössz erre, megérted azt is, hogyan próbálják az emberek megnyerni a világot, s hogyan veszítik el közben a lelküket.

Anthony de Mello: Nyereség és veszteség
(forrás: idezet.wordpress.com)

hitvallás

vasárnap, december 25th, 2011 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Hiszem,
Hogy a jó erősebb a gonosznál
A szeretet hatalmasabb a gyűlöletnél
A megbocsátás erősebb a bosszúnál.

Hiszek
Az ember jóságában, mely minden hamisságon,
Minden álnokságon, rosszindulaton és gonoszságon,
Minden emberi durvaságon és önzésen túl létezik.

Mert hiszem, hogy az ember eredendően jó.

Jobb annál, mint amit tesz,
igazabb annál, mint amit mond,
és finomabb annál, mint amilyennek látszik.

Henri Boulad
(Schäffer Erzsábet: A szőlővirág illata c. könyvének köszönhetem a találkozást)

teremtés csodája

vasárnap, december 25th, 2011 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Ott ült a kiságy mellett és nézte, nem tudott betelni a látásával, a meg-megrezdülő kis kezek látványával, a lábacskák rugdalózó mozdulataival, a Teremtésnek ezzel a csodájával, amihez milliárdnyi egybeesés kellett, biológia és lélek összeérő dolgai, kérés és hűség, és hiszem, hogy legelsősorban egy Odaföntről küldött akarat, ami nem más, mint ajándékozó irgalom, bizalom és biztatás.

Schäffer Erzsébet: A szőlővirág illata

dolgok a helyükön

szombat, december 24th, 2011 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

…A jövendőbeli férjemet mindig ugyanabban a szürke, kézzel kötött pulóverben láttam, kicsit lógott rajta, és egy kord farmerban járt, bakancsban. Anyakönyvvezető, csütörtökök dél, január. Nem akartam túlöltözni ezt a fiút…

– Bakancsban ment tehát az esküvőjére?

– És meggypiros kötényruhában. Az anyakönyvvezető elképedt, azt kérdezte, hol a menyasszony. Mert a vőlegény ott állt talpig ballagási öltönyben. Boldogító nagy pofon volt. Mert a bizonyosságot, a dolgok helyén kezelését, elköteleződést éreztem abban a fiúban, aki a társam lett.

Kit ad Isten? – Schäffer Erzsébet

magyarság

kedd, december 20th, 2011 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

„Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly
De nevetésem ritkán hallani.”

Igen, a nemesveretű ember definíciója ez, aki az életet komolyan veszi, ahol a nevetés nehezen születik a szenvedett testből, az emlékező és megtartó lélekből. De ez a komolyság, derült, mint a hegedűk első hangjai. Fényes, okos komolyság ez, mely elválasztja magát a komorságtól, a búslakodástól. Ez a nemes természet, mely az idegent barátsággal és szívesen vendégli, gyermekeit a komoly életre, hazafiságra, kultúrára neveli. Az asszonyt, a leányt szíve mélyéből tiszteli, szereti, becsüli és a házzal, a ház állandóságával fejezi ki az életszövetséget, a házasságot.

Latinovits Zoltán: Verset mondok.
Petőfi Sándorról ír.

játékról

hétfő, december 19th, 2011 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Az az ember, aki gyermekkorában nem tanult meg szépet és jót alkotni, az egész életében a mások feletti uralkodásban, erőszakban keres kielégülést. Mit tud a gyermek szépet és jót alkotni? Játékot, játszást. Egy szép ének, egy táncos játék, amikor egymás kezét fogva dalolnak és körbe járnak, az maga a műalkotás, éppen úgy, mint egy rongybaba, vagy csutkaló. Művészet, mert utánzás, szerep vállalása, eljátszása. A hagyományban kialakított, egyszerű, mindenki számára könnyen elsajátítható forma. Ez az igazi játék.

A játék ma pontosan az ellenkezőjét jelenti. Ma a játék, versengés. (…) Ki a jobb, a gyorsabb, az erősebb, az ügyesebb, a szebb. (…) Versengés van a politikában, a gazdaságban, a harctereken, de már a művészetekben is. Már van énekverseny, szépségverseny. Hegedű- vagy zongoraverseny, táncverseny, a sportról nem is beszélve. Mert a sportversenyeket is játéknak nevezzük már, olimpiai „játékokat” rendezünk. De ahol egy győztes van, az már nem játék, mert ott több a vesztes. A néphagyomány játékaiban nincs versengés. Nem csak a magyarban, az egész emberiség hagyományos, régi játékaiból hiányzik a versengés. Még az olyan játékokban sincs, mint a méta, pedig abban futni, a labdát ütni és dobni is kell. Ha az ütők elvétik a labdát, helyet cserélnek a futókkal, szerepcsere van csak, de nincs első, második, bajnok és vesztes. A játék nem a győzelem, hanem az együttműködés, a szolidaritás élményét adta. Aki megtanulta és megszerette a játékot, az már nem a másik legyőzésében, megalázásában leli az örömét. A játék, a művészet közösséget teremt. Ez a gyermekjátékok, az együtt éneklés, az együtt táncolás óriási jelentősége, hogy az összetartozás, a valakikhez tartozás örömét adja, és csak ez győzi le az elmagányosodott ember szorongását.

Andrásfalvy Bertalan

forrás: folkrádió

vissza az elfeledetthez

vasárnap, december 18th, 2011 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

„Nem értek egyet az ún. újító rendezőkkel, akik általában Sztanyiszlavszkij szavai szerint ál-újítók és álművészek, nem kell minden áron újat akarni, hanem elég nekünk az, hogyha megtanuljuk, ami már egyszer megvolt, tehát visszamegyünk oda, amit elfelejtettünk és elkezdjük az szakmánkat újra tanulni, mert sajnos elfelejtettük.”

Latinovits Zoltán: Verset mondok

Régi karácsonyok

vasárnap, december 18th, 2011 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Úgy volt az, hogy ötesztendős asszony voltam, s már a hetedik helyt laktam. Szegény urammal úgy voltunk, mint a madarak. Összekőttünk, nem volt semmink. Oda akarok kilyukadni, hogy mivel hogy most karácsony jő, eszembe jutott az a valamikori karácsony, amelyik nehéz volt, s mégis olyan igazi szép karácsony volt.
Dolgozgattunk, mint szegény emberek, Isten kegyelmiből egy kis disznócskát vágtunk, meg aztán a kicsi családomnak, a két gyermeknek úgy varrtam meg a kicsi ruhácskát éjszaka, hogy ne lássák: Azt hozta az angyal. Meg edénykét, amiből egyenek. Meg az uramnak is úgy csináltam meg az ingét, hogy ne lássa, tudjon örvendeni neki. Így aztán eljött a karácsony szombatja. Falusi asszony nem úgy van, hogy kéznél van minden. Meg kelletett süssek mindent: kenyeret, kalácsot. Hát felkőttem én még két órakor, megsütöttem a kenyeret, a kalácsot. Mikor a kicsi gyermekeim felkőttek, azt kérdezték:
– Édesanyám, hányat kell még aludjunk, hogy jüjjen az angyal?
Megsimogattam őket, megcsókoltam. Ki nem szereti az o kicsinyeit!
– Tudjátok, mit? Nem kell többet aludjatok, ma öste jün az angyal. Már járt is itt valahol, a kert alatt. Mikor mentem ki, nézzétek, mit kaptam: két csuprocskát, s a két csuporban két kicsi kalács. Nézzétek, milyen. pirosra van sülve! Látjátok? Jók voltatok, szót fogadtatok, esténkint imádkoztatok, most nektek ilyen szép fényes hajú kalácsot hozott. Még melegecske.
Kicsi butácskák, csak pislogtak rám, tartották a kicsi tenyerüket, beléborítottam a csuporból a kalácsot.
– Édesanyám, hát az angyalka tud ilyen szép kalácsot sütni? Beléharaphatunk?
– Megkezdhetitek, persze, beléharaphattok, csak először meg kell köszönni a Jézuskának, hogy nektek ilyen elore küldött angyalfiát.
Hát szépen letérgyeltek, persze az agyagos padló fel volt tapasztva, s a két kicsi elmondta az asztali áldást:
Mindenek szemei tereád néznek, édes Istenem, te adsz eledelt alkalmas időben, te töltesz be minden élőlényt a te áldásoddal, ámen.
Akkor aztán akkorát haraptak a kalácsból, hogy még most is örvendek, ha rá gondolok. Csak úgy ropogott a haja a kis egérfogacskáik között. Aztán persze nem volt sok idom gyönyörködni, mert sok dolgom volt. Kellett készíteni az ünnepre, mert akkoriban úgy volt, hogy ünnep első napján nem volt szabad semmit se készíteni. Örvendtek, hogy estére megjön az angyal. Nem volt akkora karácsonyfa, mint amilyen a mai házakban, a városi blokkokban, hogy a földtől a plafonig. Honnét, honnét nem, az uram összeszedett vagy hat-nyolc fenyőgallyat, egy fára rádrótozta a fenyogallyakat, még a végin én is azt hittem, hogy igazi karácsonyfa. Annak előtte való napokban olyan magamfőzte szaloncukrot csináltam, selyempapírt vettem, megvagdostam a szélit, belecsomagoltam a cukrot, s úgy tettem a fára. Megaranyoztam a diót, legyen aranydió is, hozott az uram mogyorót, piros almát, azokat is fölaggattuk a fára, ilyen volt az akkori karácsonyfa. Egyszerű viaszgyertyát aggattunk reája, csillagszóró eszünkbe se jutott.
A mai karácsonyfán sok a szaloncukor, csokoládé, viaszgyertya, csillagszóró, villanyvilágítású gyertyák. A karácsonyfa alatt rengeteg játék, de olyan közömbösen állják körül! Mi hiányzik a mai szentestén? Talán a szeretet? Talán a meghittség? Gazdag ajándékok, közömbös arcok. Nem az az öröm, nem az a boldogság, ami az én gyermekeim arcán volt. Reggel felébredtek:
– Nézd meg, járt-e az angyal?
Nagyon örvendtek annak az egyszerű ajándéknak: kicsi tányér, ing, csupor, kötény. A csuporban dió, alma. Uram is megkapta a maga ajándékát. Nekem maradt az az öröm, hogy az enyémeknek tudtam örömet szerezni. Minden volt, mint más háznál, csak éppen pénz nem volt. El voltam keseredve: mi lesz most, ha jönnek a kántálók! Tudunk adni nekiek valamit?
Elmentem öreg szüleimhez, megkérdezni: tudnake kölcsönözni vaj egypár lejt. Nem messze laktak tőlem.
Mielőtt bekopogtam volna, megkérdeztem:
– Szabad kántálni?
Hallom édesanyám jól ismert hangját:
– Szabad.
Elkezdtem szépen az éneket:
Betlehemi pusztán örvendetes hír van…
Ráismert a hangomra, s ott bent, reszketeg hangjukkal ok is kísérték az én kántálásomat. Mikorra elvégeztem a kántálást, elmondtam a beköszöntőt:
Eljött a vendég, kit a világ vára,
Megnyílt általa az egeknek vára.
Az áldott csemete az égből leszálla,
Értünk az Atyához kezesnek beálla.
Számunkra adjon jó időket,
S áldással befolyó sok jó esztendőket.

Bémentem, megcsókoltam őket. Eldiskuráltunk, s elmondtam, hogy a kicsi karácsonyfa megvan, éjszaka az urammal feldíszítjük. Elbeszélgettük az efféle alkalomhoz illő dolgokat, de biza nem volt lelkem pénzt kérni. Elköszöntem szépen, kívántam boldog felvirradást, s boldog ünnepeket. Indultam haza. Ahogy mentem keresztül a kerteken, igen nagyon megkeseredtem. Megálltam, s kisírtam magamat atyásan. Kisírt szemmel érkeztem haza. Szegény uram, amikor meglátott:
– Zsuzsika, miért sírtál, fiam? Baj van apádékkal?
– Dehogy van baj!
– Akkor miért sírtál?
– Sírt a bosszúság. Csak erősen hideg van, kicsípte az arcomat.
Nem feszegette tovább a kérdést. Hát egyszer megzörgetik az ablakot:
– Szabad kántálni?
Megreszketett a csontomban a velő. Uram rávágja, hogy Szabad. Hát elkezdik, hogy: Mostan kinyílt egy szép rózsavirág – a kántáló éneket. Én pedig reszkettem, hogy már én mit tudjak ezeknek adni. De mikor elvégezték a kántálást s a beköszöntést, uram mondja:
– Gyertek bé!
Gondolom: Ennek is elment a sütnivalója. Há mért hívja bé ezeket az asszonyokat! De uram egy-kettő kivette a kalácsot az almáriomból, három felé vágta a három cigánynénak. Felment a hiúba, hozott egy tál diót, egy tál almát, beléöntötte a szatyorba. Meg voltak elégedve ok is, s ekkor megtelt az én lelkem is nyugalommal: lámcsak, el lehetett intézni, akiben jó érzés van és szeretet. A három cigányné elment nagy boldogan, sén újból sírva fakadtam.
– Mi baj van? Megint sírsz?
– Most már örömömben sírtam, hogy olyan embert rendelt nekem az Isten, akinek a nehézségekben is jár az esze.
– Tudod, mikor jöttem haza, azért fakadtam sírva, mert nincs pénz a háznál.
– Ó, fiam, amíg kenyér van, kalács van, van apróság, dió, hát szabad ezen búsulni?
Akkor megtanultam, hogy a családban a legnagyobb gazdagság a megelégedés. Ha szegény is vagy, ha van megértés, annál nincs nagyobb kincs. Mert igen szegények voltunk, gyermekeink mégis boldogan emlékeztek az összetákolt karácsonyfára. Egyszer azt mondja nekem a lányom:
– Édesanyám, miért nincs máma olyan boldog karácsony? Én most megcsinálok mindent: tésztát sütök, a karácsonyfa a földtől a plafonig ér. Csak nincs meg az a szeretet, csak a szeretetlenség. Miért van ez így?
Erre nem tud felelni a világon senki se.

Tedd meg mégis valahogy

vasárnap, december 18th, 2011 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Az ember sokszor mértéktelen,
Ésszerűtlen, s egoista.
Bocsáss meg mégis, valahogy!

Ha kedves vagy,
Vádolhatnak önző,
Hátsó szándékkal,
Légy kedves mégis, valahogy!

Ha sikeres vagy,
Nyersz majd hamis barátokat
És igaz ellenségeket:
Törekedj a sikerre mégis, valahogy!

Ha nyílt vagy és őszinte,
Lehet, hogy becsapnak,
Légy nyílt és őszinte mégis, valahogy!

Amit éveken át építesz,
Lerombolják egy éjszaka alatt.
Építs mégis, valahogy!

Ha nyugalomra és boldogságra lelsz,
Irigyek lehetnek rád:
Légy boldog mégis, valahogy!

A jót, amit ma teszel,
Elfelejtik másnapra:
Tedd a jót mégis, valahogy!

Kalkuttai Boldog Teréz