hókifli

péntek, december 30th, 2011 | Besorolás nélkül

Idén új könyvet adott ki az írónő. Megkaptam. A történetek ismét elvarázsolnak, hitet adnak és kicsit jobbá teszik a holnapot és az olvasót, engem. Ahogy mindig. Ím egy, amit az élet írt. Még akkor is, ha az író ujjai színezték.

Csókolom, Bertuka, mondta a postás, és Berta kinézett az ablakon, pedig nem akart kinézni, mert nem örült a postásnak, utálta a szellemességeit, már százszor megmondta, ne Bertukázza, nem őriztünk együtt disznót, tette hozzá egyszer, csakis azért, hogy elriassza, mert Berta finom lélek, diszkrét és kevés szavú, ilyennek ismeri a világ, de a postás nem riadt el, bár őriztünk volna, replikázott nyomban, de akkor már Berta becsukta az ajtót, elvágva a postás további fejtegetéseit a közös pásztorkodásról.
Most sóhajtva lerakta a könyvét, kiment az ajtóba, aláírta a kis csomag átvételi elismervényét, gyorsan odaadta a zsebébe bekészített borra valót, két száz forintot adott mindig, ha föl kellett jönnie ajánlott levéllel vagy valami csomaggal a másodikra, magasak ezek a régi bérházak, és hosszú a gang, a postás nem tiltakozott, ahogy máskor se, és Berta egy lélegzettel gyorsan elköszönt.

Odabent leült, élvezte, hogy itt nem zavarja meg senki és semmi, és arra gondolt, évek óta nem volt, körülötte olyan esemény, ami kizökkentette volna a nyugalmából. Igaz, vigyázott, hogy ne legyen. Erős elhatározással nem engedte, hogy a magánéletét átszője a kinti világ gondjai.
Nézegette az asztal sarkára tett kis csomagot, a lapos dupla faló borítékon ismeretlen budapesti címzés állt. Berta ollót keresett, és az életüket magukra záró emberek szigorával nyitotta ki a borítékot. Ahogy nyírta a papírt, békés elégedettséggel nyugtázta, magában olyan vértezetet épített maga köré, melyen legfeljebb a kíváncsiság tör át, nagyon nem tudja meglepni semmi.
A borítékból gyerekkéz rajzolta keretben egy családi kép bukkant elő. A gyerekeket sose látta. Két arcot megismert, egy férfi és egy nő, a gyerekek szüleinek arcát. Ez a két arc volt az egyetlen, ami megtudta rendíteni. A szív erősebben dobogott, föl kellett állnia, odament a csaphoz, ivott egy pohár vizet. Az egész csak egy pillanatig tartott, visszaült, kezébe fogta a képet, és azt hitte, minden úgy lesz, ahogyan az előbb volt. Berta okosabb volt annál, hogy ne tudná, ha egy falevél elengedi az ágat és lehullik az avarba, ezzel visszafordíthatatlan változás történik a világban. Hogyne változna meg akkor minden, ha ő ezt a két, a lelkében mélyre eltemetett arcot megpillantja. Csak hitte, hogy érintetlen marad.
Matyi és Liza. Alig változtak. A gyerekeket szinte észre sem véve csak nézte, nézte a férfi és a nő arcát és lassan, mint amikor egy homályos ablak mögött egy film kockái peregnek visszafelé, úgy tűnt elébe az idő, amikor nem védte páncél se a testét, se a lelkét, se az egész odaadó gyanútlan életét.

Húszévesek voltak, rajz- és biológiatanárnak készültek mind a hatan. Az évfolyamukról még két fiú és egy lány, ők, a három verhetetlen páros szülve-főve együtt voltak. Hatalmasakat jártak a Bükkben, együtt síeltek a lengyel Tátrában, barlangászkodtak nagy szenvedéllyel Erdélyben, az olaszországi karsztokban, idehaza. A Kórusban énekeltek, egy festő barátjuknál modell után rajzoltak, olajtechnikát, akvarellt tanultak, néhányukból szenvedélyes hegymászó lett… Sok zsíros kenyeret ettek és sose volt spórolt pénzük.
Berta hátradőlt, csukva van a szeme, pereg a film, előre, hátra. Mi minden belefért akkor az életükbe. Sokáig csak a csapat számított, mindenki egyért, egy mindenkiért, tanítani akartak, idealisták voltak és boldogok. Másodév végén párokra szakadt, de még megvolt a hatosfogat. Berta Matyival járt, Liza egy Péter nevű szelíd fiúval, akire mindannyira úgy néztek, mint valamennyiük eszére. Péter megbízható volt és erős lelkű, Liza ezerfelé röpködő, mindig új kihívásokra vágyó lényével pont kiegészítették egymást. Az ő kettősük eleve elrendeltnek tűnt.
Berta meglepve vette észre, kiszáradt a torka, megint fölállt, hozott magának egy pohár vizet, de nem ült le. A hangra néz ablakhoz ment és merőn nézte a kobácsoltvas korlátra futó vadszőlőt. A zöldje már sárgába, porisba, bordóba fordult, pazar pompában ünnepelt a kopott gang, ahogy rásütött a nap a korlátra.

Ugyanilyen vadszőlővel borított falnál álltak egyszer, amikor Matyi azt mondta: “Elmegyek Berta… de mindig szeretni foglak.” Fogta a fiú a kezét, és Berta nem értett semmit. Azok között a zalai dombok között, ahol ő született, és ahova mindig hazament, és ahová hányszor elvitte Matyit is, gombásztak, mustot ittak, nézték a csillagokat és gyerekekről álmodtak, ott azt látta, ha megfogják egymás kezét, nem engedik el. Hallja a mondatot, látja Matyi könnyektől nedves arcát. “Mindig szeretni foglak…” Akkor miért megy el…? Nem értett semmit és sokáig nem is akart érteni semmit.
Kettőjük közül Matyi volt az örök vándor, változásban hívő, folyton úton lévő. Lelkének minden ablaka nyitva, embereket és meséket hozott Bertának, aki maga volt a türelem, a megtartó várakozás. Süteményillat volt Berta körül, és az otthon nyugalma. Matyinak a hókifli volt a kedvence, sokszor várta azzal. Te vagy a megmentőm, súgta a fiú a lány nyaka és a válla közti finom mélyedésbe és Berta beleremegett ekkora bizalomba. Sose féltette Matyit, soha nem gondolt arra, hogy egyszer nem jön vissza hozzá.

Lizával ment el. Liza nem búcsúzott el senkitől, egy levelet írt Péternek. Nem rövid, nem hosszú levelet. “Nekivágok, Matyival. Félek, melletted mindig elvágyódnék, s ha mennék, ha maradnék, fájna mindkettőnknek…” Neki, Bertának nem írt Liza. Nem is hívta, nem beszéltek, nem találkoztak. Matyi még kereste Bertát, de akkor annyira fájt, olyan tépett és elesett volt, úgy érezte, ki kell magából törölni mindent, ami hozzájuk köti. Az pedig tengernyi sok volt. Nem írt hát, nem válaszolt, a telefont, ahogy meghallotta Matyi hangját, letette. Rétegről rétegre fonta be magát a láthatatlan péncéllal, amin legfeljebb szavak jöttek át, hírek, de azt hitte, sokáig bízott benne, hogy semmiféle értelem nem tudja áttörni.
Pétertől hallotta, Lizáék meg sem álltak Izlandig. Onnan Dél-Franciaországba költöztek. Ott születtek a gyerekeik. Tizenöt-húsz éve nem hallott róluk semmit.

Kezébe vette a képet, most nézte meg először, alaposan a gyerekeket. Két kislány szélről, a fiú kettejük közt, kajlán bolondoznak, Liza mókásan fölhúzza a szemöldökét, Matyi tetetett mélabús. Berta nézi a képet, kortyol a vízből, és azon veszi észre magát, hogy velük nevet. Nem, nem a szája nevet, az arcvonásai mozdulatlanok. Csak ott, ott legbelül…

Ekkor látja meg, összehajtogatott papír van a borítékban. Matyi írása. Leengedi az ölébe. Megint iszik egy korty vizet. Az ablakhoz megy, és lassan olvasni kezdi a levelet.
“Drága Berta…!”
Olvas, és meg kell kapaszkodnia az ablakpárkányban, úgy elgyöngül a lába. Nem a hírektől, amiket megtud, sokkal inkább attól a felismeréstől, hogy nincs páncél, nincs vért, nincs semmi pajzs. Az ember védtelen, ha szeret. Ha egyszer már megsebezte magát a másik emberrel, ott örökre dolga van.
Liza két éve elment egy barlangásszal Nepálba. Vágyott oda rég. Messzire ment, olyan messzire, ahonnan földi valójában már sosem fog hazajönni. Matyi hazaköltözött a gyerekekkel a szüleihez. Lili tizenkettő, Boka kilenc-, a kis Matyi nyolcéves. Egy éve már itt járnak iskolába. Olvassa a levelet, és nem bánja, hogy nedves már a papír, hogy rázkódik a válla, hogy semmiért nem adná a könnyeit, amiket éveken át félt elsírni. Olvassa a férfi mondatait.
“Drága Berta, gyere el hozzánk, aztán hadd menjünk el mi tehozzád. Vigyél el minket magaddal, oda, ahol olyan sokat voltunk, a zalai dombok közé. Szedjünk gombát és süss nekünk süteményt… De az is elég ha csak leszünk és nézzük a csillagokat…”
Még sokági állt Berta az ablaknál. Aztán lassan a konyhapolchoz ment, elővette a receptkönyvét. Sokáig keresgélt benne. Végül kisimított egy gyűrött papírt. Az állt rajta: Hókifli.

Ajánlom annak, aki nem félt elővenni a receptkönyvét.

No comments yet.

Leave a comment

 

Search

Olavasom