Régi, szép idők

hétfő, augusztus 3rd, 2020 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Nagy Natália: A helyszín egy trópusi paradicsom. Négy, igen elegánsan
öltözött úriember a naplementében gyönyörködik. Lerí róluk, hogy milliomosok.

Első ember: Pethő Zsolt
Második ember: Szerémi Zoltán
Harmadik ember: Galla Miklós
Negyedik ember: Kovalik Balázs

1: Hm. Szép ez a naplemente.
2: És milyen finom ez a bor! Igaz?
3: Úgy, ahogy mondod. Ki gondolta volna negyven évvel ezelőtt, hogy majd
itt fogunk ülni nemes bort kortyolgatva.
1: Bizony senki! Akkoriban örültünk, ha egy csésze teát ihattunk.
2: Egy csésze hideg teát!
3: Amiben nem volt se citrom, se cukor.
4: Se tea!
1: És persze csorba volt a csésze.
3: Nekünk csészénk se volt. Mi újságpapírból ittunk.
2: Mi meg vizes rongyot ettünk vacsorára.
4: De szegényen is boldogabbak voltunk. Boldogabbak, mint most!
1: Éppen azért, mert szegények voltunk. Apám mindig azt mondta, hogy a pénz nem boldogít fiam.
3: Igaza volt! Én boldogabb voltam, amikor semmim se volt. Egy romos kis házban laktunk. A tető tele volt lyukakkal.
2: Nektek legalább volt házatok. Mi huszonhatan laktunk egy szobában bútor nélkül. A padló fele hiányzott, ezért mind egy sarokba kuporodtunk, hogy le ne essünk.
4: Szerencse, hogy volt szobátok! Mi a folyosón laktunk.
1: Óh! Én arról csak álmodtam, hogy bárcsak egy folyosón lakhatnánk. Nekünk az kastély lett volna. Mi a szemétdombon laktunk. Minden reggel arra ébredtünk, hogy ránköntenek egy rakomány rothadó halat. Folyosó, ház? Hah!
3: Amikor azt mondtam: ház, egy földbe vájt lukat értettem rajta, szakadozott vászonnal beborítva. De nekünk, az ház volt!
2: Minket kilakoltattak a mi földbe vájt lyukunkból. Attól kezdve a tóban
laktunk.
4: Mázlisták! Nektek legalább volt tavatok. Mi viszont százötvenen éltünk egy cipősdobozban az út közepén.
1: Kartondobozban?
4: Igen.
1: Micsoda kényelem! Mi három hónapig egy összetekert újságpapírban laktunk. Hatkor keltünk. Kitisztítottuk az újságpapírt, ettünk egy darab száraz kenyérhéjat. Napi tizennégy órát dolgoztunk a malomban heti hat pennyért.
Utána hazamentünk, és apu addig vert minket a szíjával, amíg el nem aludtunk.
2: Micsoda luxus! Mi hajnali háromkor kijöttünk a tóból. Ettünk egy marék meleg salakot. Húsz órát dolgoztunk a malomban havi két pennyért. Aztán
hazamentünk, és apu a fejünket, meg a nyakunkat verte törött üveggel. Ha
szerencsés napunk volt!
4: Én minden éjfélkor kimásztam a cipősdobozból. Tisztára nyaltam az úttestet. Ettem egy kevés hideg salakot. Huszonhárom órát dolgoztam a malomban. Négy évenként egy pennyért. És amikor hazamentem, apu felszeletelt a kenyérvágó késsel.
3: Na jó! Én este tízkor keltem. Azaz fél órával azelőtt, hogy lefeküdtem.
Ittam egy csésze hideg mérget. Napi huszonkilenc órát dolgoztam a malomban. Én fizettem érte a főnöknek. Aztán hazamentem, és apu minden este hidegvérrel legyilkolt. Utána meg énekelve táncolt a síromon.
1: Ezek a mai fiatalok meg nem hisznek el nekünk semmit.
4: Bizony nem!
2: Nem!
3: Bizony!

Szívemnek

péntek, december 8th, 2017 | irodalom | Nincs hozzászólás

Édes szívem
jobbik lelkem,
szebbik életem!
sok időmet
miért kell tőled
távol töltenem?

Távol tőled
erdőt, rétet
hívok neveden…
mostan mégis
még az ég is
olyan idegen.

Ha itt volnál
rám-hajolnál
(vagy már nem lehet?)
Ákombákot
bolondságot
mesélnék neked.

Rám-hajolnál,
kegyes volnál
s nem mint tapsi, vad…
simogatnám
számlálgatnám
arany-hajadat.

Azután csak
átkapnálak,
csókolnám a szád –
megijednél,
megremegnél,
mint szélben a nád –

Tags: ,

more light

péntek, augusztus 25th, 2017 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Goethe’s final words: „More Light”. Ever since we crawled out of that primordial slime, that’s been our unifying cry. More light. Sunlight, torchlight, candlelight, neon, incandescent… Lights to banish the darkness from our caves, to illuminate our roads, the insides of our refrigerators. Big floods for the nigthgames at Soldier’s Field. Little tiny flashlight for the books we read under the covers when we’re supposed to be asleep.

Light is more than watts and foot candles. Light is metaphor. Thy word is a lamp under my feet. Rage, rage against the dying of the light. Lead kindly light, amid the encircling gloom. Lead Thou me on. The night is dark and I am far from home. Lead Thou me on. Arise, shine for thy light has come. Light is knowledge. Light is life. Light is light.

Northern Exposure End Scene: More Light from Markus Avrelius on Vimeo.

Pók

szombat, november 26th, 2016 | gondolatok | Nincs hozzászólás

Ez a kedves hölgy a szomszédom. Most lép ki az ajtón, munkába megy, és éppen a „csinosnak érzem magam” hangulatban van. Bezárja az ajtót és útnak indul szokásos holmijával: retikül, uzsonna, sporttáska az aerobicfelszereléssel és a szemetesvödör. Megfordul, észrevesz, mosolyogva üdvözöl és elindul. Alig tesz néhány lépést, egyszer csak felsikolt: ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! (Szó szerint idéztem.) Mint egy tűzoltóautó szirénája. Pókháló! Teljes erejéből belesétált egy pókhálóba! Jogosan merül fel benne a kérdés: Akkor most hol a pók?
A csomagokat a szélrózsa minden irányába szerteszórja, közben akrobatikus, őrjöngő táncot jár, mint egy felhevült, párzásra kész gólya. Az arcát és a haját tapogatja, és újult erővel felsikít: ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Megpróbál bejutni a bejárati ajtón anélkül, hogy a zárat kinyitná. Újra megpróbálja, beletöri a kulcsot a zárba. A hátsó ajtóhoz rohan, s közben az ÁÁÁÁÁÁÁááááááá Doppler-effektusa hangzik.
Ugyanaz a jelenet a másik fél szemszögéből: Íme a pók. Átlagos külsejű, középszürke, középkorú pókhölgy. Pirkadat előtt kelt, azóta szövi hálóját, minden a legnagyobb rendben halad. Szép idő van, nem fúj a szél, a levegő páratartalma a szálragadás szempontjából optimális. Ellenőrzi a rögzítési pontokat, miközben a szúnyogokra gondol, amiket reggelire fogyaszt majd. Pompás kedvében van, duzzad a tettvágytól. És ekkor elszabadul a poklok pokla: földrengés, tornádó, vulkánkitörés. A háló elszakad, és egy őrjöngve hadonászó, mozgó szénakazal köré tekeredik. Egy hatalmas, kipingált húsdarab olyan hangot hallat, amihez foghatót a pók még életében nem hallott: ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Ahhoz túl nagy, hogy behálózzam és később megegyem, ahhoz túl sokat ficánkol, hogy leszorítsam. Ugorjak rá vagy várjak és reménykedjek? Bújjak el netán?
A pókhölgy embert fogott. Jogosan merül fel benne a kérdés: Hová megy ez az ember és mit csinál, ha odaér? A szomszédasszony azt hiszi, a pók akkora, mint egy homár, hatalmas szája van és mérgező fullánkjai. A szomszédasszony minden bizonnyal meztelenre vetkőzik, megfürdik és hajat mos, hogy biztosan megszabaduljon tőle. Valószínűleg teljesen át is öltözik, nehogy pókgazdává váljon.
A pók pedig? Nos, ha mindezt túléli, lesz mit mesélnie arról a valamiről, ami EKKORA VOLT. „És látnotok kellett volna a SZÁJÁT!”
A pókok, ezek a bámulatra méltó teremtmények már vagy 350 millió éve élnek a Földön, úgyhogy gyakorlatilag bármivel megbirkóznak. Sokan is vannak, 60-70 ezer jut minden kertvárosi négyszögölre. Legjobban a hálót irigylem tőlük. Képzeld csak el, milyen lenne, ha az emberek is rendelkeznének a pókok eme képességével, ha volna a gerincünk tövénél egy hatlyukú nyílás, amivel méterszámra állíthatnánk elő azt az üvegszálhoz hasonlatos valamit! Gyerekjáték lenne a csomagolás. A hegymászás pedig csak komolytalan szórakozás. Gondolj az olimpiára! Új távlatok nyílnának a gyermeknemzésben és nevelésben. Az embernek szinte beleborsódzik a háta, ha csak elképzeli. Takarításkor azonban minden bizonnyal gondot okoznának az embernagyságú hálók.
Ez a história egy dalt juttatott az eszembe. Te is ismered, és szüleid és gyermekeid is. Az incifinci pókról szól: „Megy föl az incifinci pók az ereszen / Elkapja eső, lemossa fergeteg. / De elapad az ár, ha a nap felragyog / S újra megy az ereszen az incifinci pók.” Éneklés közben mutogatni is kell, tudod.
Hogy van ez? Miért ismerjük mindannyian ezt a dalt? Miért tanítjuk gyermekeinknek? Hiszen igazán kedvező színben tünteti fel a pókokat, senki nem kezd ÁÁÁÁÁÁÁÁ-t üvölteni, miközben énekli. Talán azért, mert az élet nagy kalandját olyan világosan és egyszerűen ábrázolja. A pici állat kalandra vágyik. Meglátja az ereszcsatornát — hosszú, sötét alagút, mely felfelé, a fénybe visz. A pók gondolkodás nélkül nekivág. Csapások sújtják: eső, özönvíz, a hatalmas elemek. Végül elsodorják a pókot, és egyszer csak ott találja magát, ahonnét elindult. És azt mondja-e vajon a pók: na, ebből elegem van? Nem! Előbújik a nap, fénye elönti a világot, melege megszárítja a pókot. És a pici lény odamegy az ereszcsatornához, fölnéz és azt gondolja: de engem tényleg érdekel, mi van ott fenn! Most már kicsit okosabban fog hozzá: először az eget kémleli, jobb fogódzókat keres, elmond egy pókfohászt, aztán nekivág az ismeretlennek, a fény és még ki tudja, mi felé.
Hosszú, hosszú idő óta pontosan ugyanúgy él minden teremtett lény, katasztrófák, kudarcok, csapások közepette. Túlélők vagyunk valamennyien, és erre tanítjuk gyermekeinket is. Lehet, hogy a pókok is erre tanítják gyermekeiket, amúgy pók módra.
A szomszédasszony is túléli a dolgot, és legközelebb kicsit okosabb lesz, amikor munkába menet kilép az ajtón.
A pók, ha életben marad, úgyszintén. Ha pedig nem —van még pók elég, s a hírek gyorsan terjednek.
Különösen az ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ híre.

Berda József: Vándorének

szerda, január 22nd, 2014 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Nosza, lendítsd meg magad olyan
légy, mint a csikó s hajrá! fel,
fel a hegyekbe, mind magasabbra!
Csak addig élsz, míg bátorít barangoló
kedved, míg izmaid bírják az iramot egyre
felfelébb; megállás nélkül menni, menni,
csavarogni, hogy élj teli tűzzel, s lásd
a vidám világot: csak így menekülhetsz a halál elől!
Öregek, s ti fiatalok – halljátok; el ne
hagyjátok már magatokat; repüljetek,
repüljetek ki a szabadba, a szabadság ölébe
erre mindig lesz idő! Nincs máshol édesebb,
szerelmesebb pihenés! Otthon gyötrődni mindig,
szoba rabjának lenni? nincs, nincs ennél
nagyobb büntetés! Inkább nem élni többé, ha
netán megbénulna lábam s tespednem
kellene félhalottként! –
Óh, hegyek, völgyek és erdők végtelen
vonulata: a ti fiatal fiatok vagyok még,
ne hagyjatok megöregedni soha már!

dícséret

szerda, január 22nd, 2014 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Azzal dicsérlek, hogy szebbé teszem a teremtés rám eső zugát. (Szent-Györgyi Albert)

Zsoltár gyermekhangra

szerda, november 27th, 2013 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Misztrál új lemezének, a Babits-nak hála, felfedeztem ezt is.

Az Úristen őriz engem
mert az ő zászlóját zengem.

Ő az Áldás, Ő a Béke
nem a harcok istensége.

Ő nem az a véres Isten:
az a véres Isten nincsen.

Kard ha csörren, vér ha csobban,
csak az ember vétkes abban.

Az Úristen örök áldás,
csira, élet és virágzás.

Nagy, süket és szent nyugalma
háborúnkat meg se hallja.

Csöndes ő míg mi viharzunk
békéjét nem bántja harcunk.

Az Úristen őriz engem,
mert az Ő országát zengem.

Az Ő országát, a Békét,
harcainkra süketségét.

Néha átokkal panaszlom
de Ő így szól: „Nem haragszom!”

Néha rángatom, cibálom: –
tudja hogy csak őt kívánom.

Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.

Az Úristen őriz engem
mert az Ő zászlóját zengem.

Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?

Tőle, Hozzá minden átkom:
hang vagyok az Ő szájában.

Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.

S kell, hogy az Úr áldja, védje
aki azt énekli: Béke!

Lesznai Anna: Ajánlás

péntek, augusztus 16th, 2013 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Enyémek a lobbanó kertek
Enyémek a koccintó kelyhek
Enyémek a csudálkozó csókok
A kereső szárnyú ima.
De tiéd gyümölcse a kertnek
A kas, hol a csókok pihennek
Tiéd a kelyhek bora
Tiéd a hála imámban
Jóízű béke a számban
Boldogult vágyak tora.
Tiéd az élet sebére
Bizalmunk balzsamos bére
Szerelmünk mákonya.

éneklés

hétfő, június 24th, 2013 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

– A gyerekeknek tehát lehetőleg minél többet kellene mozogniuk?

– Igen, de nem feltétlenül kell hegyet mászniuk. Az egyik legcsodálatosabb testtanulási gyakorlat az éneklés. Eközben ugyanis a gyermek agyának olyan virtuóz módon kell a hangszalagokat modulálnia, hogy hajszálpontosan a megfelelő hang jöjjön ki. Ez a lehető legjobb finommotorikus gyakorlat és ugyanakkor ez a feltétele minden későbbi, nagyon differenciált gondolkodásmódnak is.

Ráadásul az éneklés esetében egy nagyon komplex kreatív teljesítményről van szó. Hiszen a gyereknek az egész dalt fejben kell tartania ahhoz, hogy egzakt módon a megfelelő időpontban eltalálja a megfelelő hangot. És a kórusban megtanul alkalmazkodni is a többiekhez – ami a szociális kompetencia egyik feltétele.

Ezen kívül a gyerekek valami csodálatos dolgot is megtapasztalnak: azt ugyanis, hogy nem tudunk félni, ha énekelünk. Ma már tudják a neurobiológusok, hogy a felszabadult agy éneklés közben nem képes félelemérzéseket mobilizálni. Ezért énekel az ember évezredek óta lefelé menet a pincébe. Nem azért, hogy elijessze az egereket.

másik öröme

szerda, május 29th, 2013 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

A másik boldogságának akkor is lehet őszintén örülni, amikor az életben éppen nincs miért örülnöd és magad alatt vagy.

« Previous Entries

Search

Olavasom