karesz játszótere

Beethoven – Patetikus szonáta op. 13

hétfő, szeptember 13th, 2010 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

„… Nyomorúságos életet élek. Két év óta kerülök minden társaságot, mert nem mondhatom meg az embereknek: süket vagyok. Ha más foglalkozásom lenne, még csak tűrhető lenne a dolog, de az én mesterségemben rettenetes ez a helyzet. Mit szólnának hozzá ellenségeim, akiknek száma nem csekély!…
A színházban egészen a zenekar mellé kell ülnöm, hogy megértsem a színészt. Nem hallom a hangszerek és a szavak magas hangjait sem, ha kissé távolabb ülök le… Halkan beszélnek, alig hallom… ha pedig kiabálnak, elviselhetetlen számomra. Nagyon gyakran megátkoztam létemet… Plutarchos megtanított a lemondásra. Dacolni akarok, ha ez egyáltalán lehetséges, dacolni akarok sorsommal; de vannak életemnek pillanatai, amelyekben én vagyok Istennek legnyomorultabb teremtménye… Lemondás! milyen szomorú menedék! és mégis egyedüli, ami számomra maradt!”

Beethoven levele Franz Gerhard Wegele doktornak. Bécs, 1801 június 29.

Billy Bragg and Wilco – Birds And Ships

hétfő, szeptember 13th, 2010 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Birds And Ships

The birds are singing
In your eyes today
Sweet flowers blossom in your smile

The wind and sun
Are in the words you say
Where might your lonesome lover be?

Birds may be singing
In my eyes this day
Sweet flowers blossom when I smile

But my soul is stormy
And my heart blows wild
My sweetheart rides a ship on the sea

Though my soul is stormy
And my heart blows wild
Where might my lonesome lover be?

vasárnap, szeptember 12th, 2010 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

„The person who does not decide to love forever will find it very difficult to really love for even one day.”
– Pope John Paul II

Ady Endre: Vallomás a szerelemről

hétfő, szeptember 6th, 2010 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Hetedfél országban
Nem találtam mását,
Szeretem beteg, szép,
Csengő kacagását,
De nagyon szeretem.

Szeretem, hogy elbujt
Erős, nagy voltomban,
Szeretem hibáit
Jóságánál jobban,
De nagyon szeretem.

Szeretem fölséges
Voltomat e nászban
S fényes biztonságom
Valakiben, másban
De nagyon szeretem.

reményről

csütörtök, szeptember 2nd, 2010 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

A halogatott reménység beteggé teszi a szívet, de a megadatott kívánság életnek fája. (Példabeszédek 13: 12)

„Az a támasz, amelyet az ember az életben a leggyakrabban használ, a remény.” (Veltman)

„Aki remél, már retteg is, hogy a remélt sosem következik be.” (Lernet-Holenia)

„Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” (Goethe)

„Azt mondják, a földi boldogsághoz a következők kellenek: legyen kit szeretnünk, legyen mit csinálnunk és legyen miben reménykednünk.” (Tom Bodett)

„Soha nem késő, hogy azzá válj, aki lehettél volna.” (George Eliot)

Uram!

Tégy engem a Te békéd eszközévé,
Hogy ahol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek,
Ahol sérelem, oda megbocsájtást,
Ahol széthúzás, oda egyetértést,
Ahol tévedés, oda igazságot,
Ahol kétség, oda hitet,
Ahol kétségbeesés, oda reményt,
Ahol sötétség, oda világosságot,
Ahol szomorúság, oda örömet.

Hogy ne vigaszt keressek,
Hanem vigasztaljak,
Hogy ne megértést keressek,
Hanem másokat értsek meg,
Hogy ne engem szeressenek,
Hanem szeretetet nyújtsak.

Mert amikor adunk, akkor kapunk,
mikor megbocsájtunk, nyerünk bocsánatot,
mikor meghalunk, születünk meg az örökkévalóságra! Ámen.

(Assisi Szent Ferenc)

Emily Dickinson: Tollas kis jószág a „remény”

csütörtök, szeptember 2nd, 2010 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Tollas kis jószág a „remény”,
Lelkünk ágára ül,
Fújja szövegtelen dalát,
És sosem némul el,

S legjobban orkánban hallani:
S ugyan ádáz vihar,
Mit túl nem zeng e sokakat
Melengető madár.

Fagyos földön hallgattam őt
És távol tengeren,
De tőlem morzsát sose kért
Végínségébe sem.

Ford.: Tótfalusi István

szakaszok

csütörtök, szeptember 2nd, 2010 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

3 szakaszt különböztetek meg.
– Soha nem írok énblogot.
– Most még nem írok énblogot.
– Írok énblogot.

Ez megmarad az irodalomra, értékesre nyitott énem játszóterének. Szeretem, hogy ez ilyen. A többi máshol, más formában.

menekvés

szerda, szeptember 1st, 2010 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Szavammal az Úrhoz kiáltok,
szavammal az Úrhoz könyörgök.

Kiöntöm színe előtt az én siralmamat,
és nyomorúságomat előtte feltárom.

Mert megfogyatkozott bennem a lélek,
pedig ismered az én ösvényeimet.

Az úton, amelyen járok
tőrt rejtének el nékem.

Jobbra tekintek és nézek,
és nincs, ki megismerjen engem.

Elveszett a menekvés éntőlem,
és nincs, ki megkeresse az én lelkemet.

Hozzád kiáltok, Uram,
s mondom: Te vagy az én reménységem,
osztályrészem az élőknek földjén.

Figyelmezz az én könyörgésemre,
mert igen megaláztak engem.

Szabadíts meg üldözőimtől,
mert elhatalmasodtak rajtam.

141. zsoltár

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

kedd, augusztus 31st, 2010 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Jó újra felfedezni az ismert ismeretlent!

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az. egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok, itt mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de – mondhatom – ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akar a ketrec.
Egy keltbóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: „ébredj a valóra.”

A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik,
gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és sziláidul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóvalobbant
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az elõcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelőúr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tûnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelelt se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hogy lelkek és göröngyölt közt botoltam,
megis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

1933

Dsida Jenő: Valami eltörött

kedd, augusztus 31st, 2010 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Az őszi alkony mély, parázna
vággyal simul a hegy fölé,
beteg szélben liheg
a hamvadó nap parazsára.

Sok vén, esőlocsolta háznak
falán rikolt a nyomor-plakát.
Autóbuszokon vézna emberek
döcögve fáznak.

Szemek futnak a hideg holdig.
Egy kisfiú a szívét fogja,
a toronyra néz, a levegőbe:
úgy fél, hogy összeomlik.

Senki se tudja, mit veszített,
de a sétatéren, a híd alatt,
az ágyban, a csókban, a zsebében
valamit mindenki kutat.

Valahol valami eltörött,
valahol valami nincsen rendjén.
…Künn a határban Kain zokog
a holt Ábel fölött.