karesz játszótere

örökségről

vasárnap, február 26th, 2012 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

„A magyar történelemben még igen nagy művelődéstörténeti terület hever kiaknázatlanul, márpedig népünk múltjának teljes és tökéletes megismerése megmunkálásuk nélkül hiányos. Ilyen terület, más egyebek között, a magyarság konyhája, étkezésének elemei, főzési babonái, valamint asztali szokásai. A tudomány ezen rögös területének művelése elméleti célunk: felkutatni és egybegyűjteni a magyarság ősi életéből máig a napi és az úri étkezés módját, tartalmát, köznapi és ünnepi asztali szokásait, nemkülönben a magyar főzés módjait és készségeit, tárgyi emlékeit. Sok ilyen egyes adat található a történeti és irodalmi közleményekben, de ezek a legtöbb esetben elhanyagolt, hiányos és felületes rövid feljegyzések, pedig fentiek népi jellemünknek színes és jellegzetes elemei. Konyhánk, ételeink, akárcsak a zenénk, a nyelvünk, elütnek a nyugati népekéitől, azonban ezzel kapcsolatban megállapíthatjuk azt is, hogy nem a magyarság hátrányára. Mindezt ismerni nemcsak érdekes, hanem hasznos is.”

Gundel Károly

Kányádi Sándor – Két nyárfa

vasárnap, február 26th, 2012 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.

Osztódom én, osztódol te.
Só vagy az én kenyeremben,
mosoly vagy a bajuszomon,
könny vagyok a két szemedben.

Köt a véred, köt a vérem:
szeretőm vagy és testvérem.
Köt a vérem, köt a véred:
szeretőd vagyok s testvéred.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
viharom, ki szerteszaggatsz,
szellőd vagyok, ki simogat,
viharod, ki szétszaggatlak.

Ha nem volnék, te sem volnál,
én sem volnék, ha nem volnál.
Vagyunk ketten két szép nyárfa,
s búvunk egymás árnyékába.

bálint és az áldozat

kedd, február 14th, 2012 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Hazafelé menet egy idős bácsit láttam. Két bottal, lassan, megfontoltan haladt előre. Egy szál rózsáért volt, azzal igyekezett haza. Nagyobb áldozatot és szeretetet láttam ott akkor, mint előtte bármikor ezen a giccsel átitatott napon. A pillanat műve, de több erőt és hitet ad mint bármi.

Adja Isten, hogy tudjak minden nap áldozatot hozni azért, akit a gondviselés ad!

kapcsolatok alakulása

szerda, február 8th, 2012 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

„Első éveinkben volt egy olyan idilli állapot az életünkben, hogy akit szerettünk (anyu, apu) maga volt az isten – ám ahogy felnőtté cseperedtünk, ez az isten földi létezővé vált. Egy szülő-gyermek kapcsolat egyik nagy próbatétele, egyben fontos fejlődési fázisa, hogy adott ponton át tudjon alakulni felnőtt-felnőtt kapcsolattá. Amikor valakivel szerelembe esünk, nagyon hasonló dolog történik. A kezdeti óriási lángolásban átéljük azt, hogy Gipsz Jakab az Isten, és nem vesszük tudomásul, hogy ő is arra a sorsra fog jutni, mint a szüleink, mert hosszútávon felnőtt-felnőtt szövetségi mintázatban kell élni az életünket. Ezzel fontos tisztában lennünk, különben megtörténtekor azt gondoljuk, hogy a kapcsolattal van baj, és bizonyára nem Jakab az ‘Igazi'”. Dr. C. Molnár Emma – Párkapcsolat

mosolyból

csütörtök, február 2nd, 2012 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

„A szerelem az, ha elmosolyodunk, mikor meglátjuk a másikat.”

Francois Lelord

választás

szerda, január 18th, 2012 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

„Malebranche mondja, hogy aki megismerte valamicskét az élet és a világ sorát, két választása marad: Isten vagy az öngyilkosság. Azt is hozzáteszi, hálát ad érte, hogy neki Isten jutott.”

Lackfi János forgácsai

Kedves Kinga,

csütörtök, január 12th, 2012 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Talán nem veszed sértésnek a tegezést. Vedd úgy, hogy nem le, hanem föltegezlek, ami kijár neked, hiszen komolyan veszed az életet. Ennél nagyobb dolog kevés akad a világon. Nem csak élni, ahogy a plankton teszi, midőn világra jön, majd sodródik az áramlatokkal, s evickélése nem sokat ront vagy javít sorsán, mint a plankton-emberén, aki az egyik csalafinta reklámtól szippantódik a másikhoz. Komolyan venni az életet nem jelent kevesebbet, mint tudni, hogy életünk magával a létezéssel áll mély és elválaszthatatlan kapcsolatban. Tudni pedig annyi, mint lelkünk gondolatát megélni.

Például a házasság
Férfi és nő egyesülve: megismeri egymást – olvassuk a Biblia számos helyén. Azért képesek erre, mert a különbözés egységvágya hajtja őket. „Az egyformaság az egység megrablása” – tanítja Jakob Bökme. Millió ballábas cipőből sem jön ki egy pár. A különbözés kölcsönös áthatása teszi a férfi és a nő közösségét kimeríthetetlenné. Harminc vagy hatvan év múlva is tudunk újak lenni a másik számára. Nem azért, kedves Kinga, mert eredetiek akarunk lenni: az „eredeti emberek” a divat sablonjával készülnek, s minden percben elavulnak. Az egység első lépése, hogy tetszünk egymásnak, hasonló az ízlésünk ágyban-asztalnál, a testi élet szép körében. Figyelmezzünk: tetszik igénk csupa lenge látszat! Az egység második foka az értelmi-műveltségi közösség. A két szép test öröme lassan, de biztosan elmúlik, ha csacsik vagyunk és sótlanok. Együtt kell tanulnunk holtig – a tréfát, a derűt sosem feledve. A lelki restség legjobb ellenszere, ha az ember jókat nevet önmagán.
Hanem kettőn áll a vásár! A házasság fejlődés. Ezért mindkét fél felelős, de az egyformaság tilalma folytán az okosabbik, felelőssége mindig nagyobb. Ám melyikünk ne hinné, hogy ő az okosabb? Ezért a helyes álláspont az, hogy az én felelősségem mindenképp nagyobb a tiednél, nekem kell jobban igyekeznem, elmélyednem, többet segítenem.
A házasság és minden emberi viszony: út. Lépésről lépésre támogatnunk kell társunkat az előrejutásban – persze a lehető legtapintatosabban. A tapintat az értelem csúcsmozdulatai közé tartozik, már szellemi képesség. Benső figyelemmel, önneveléssel fejleszthető. Egy igen egyszerű módszer a sok közül: soha nem teszem szóvá, hogy „ezt én tudom, te meg nem”. Végül már nem is gondolok rá. Véletlenül sem! Az igazán tapintatos, kedve Kinga, nem nevezi magát annak.
A test és az értelem szintjén a mulandók, pontosabban a fölülmúlandók körében jártunk. Az igazi egyesülés a harmadikon következik be: a Valóságban. Valóság pedig csak egy van, több nem is lehetséges. Az Egyetlen Valóság, az, Aki Van, Aki Országát s örök életét osztja meg velünk. Őbenne találkozhatunk igazán, és a Róla való gondolkodás szellemünk legszebb és legfontosabb célja. A lényege.
A szerelem is misztikus egyesülés, a házasság örök és fölbontathatatlan alapja. Sőt, a barátságé is. Tehát életünk alapja egyszersmind csúcsa. Aki idáig eljut, tudja. Ki az a bolond, aki innen elkívánkozik?

Czakó Gábor tollából a képmásban,
én meg leesem a székről.

hókifli

péntek, december 30th, 2011 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Idén új könyvet adott ki az írónő. Megkaptam. A történetek ismét elvarázsolnak, hitet adnak és kicsit jobbá teszik a holnapot és az olvasót, engem. Ahogy mindig. Ím egy, amit az élet írt. Még akkor is, ha az író ujjai színezték.

Csókolom, Bertuka, mondta a postás, és Berta kinézett az ablakon, pedig nem akart kinézni, mert nem örült a postásnak, utálta a szellemességeit, már százszor megmondta, ne Bertukázza, nem őriztünk együtt disznót, tette hozzá egyszer, csakis azért, hogy elriassza, mert Berta finom lélek, diszkrét és kevés szavú, ilyennek ismeri a világ, de a postás nem riadt el, bár őriztünk volna, replikázott nyomban, de akkor már Berta becsukta az ajtót, elvágva a postás további fejtegetéseit a közös pásztorkodásról.
Most sóhajtva lerakta a könyvét, kiment az ajtóba, aláírta a kis csomag átvételi elismervényét, gyorsan odaadta a zsebébe bekészített borra valót, két száz forintot adott mindig, ha föl kellett jönnie ajánlott levéllel vagy valami csomaggal a másodikra, magasak ezek a régi bérházak, és hosszú a gang, a postás nem tiltakozott, ahogy máskor se, és Berta egy lélegzettel gyorsan elköszönt.

Odabent leült, élvezte, hogy itt nem zavarja meg senki és semmi, és arra gondolt, évek óta nem volt, körülötte olyan esemény, ami kizökkentette volna a nyugalmából. Igaz, vigyázott, hogy ne legyen. Erős elhatározással nem engedte, hogy a magánéletét átszője a kinti világ gondjai.
Nézegette az asztal sarkára tett kis csomagot, a lapos dupla faló borítékon ismeretlen budapesti címzés állt. Berta ollót keresett, és az életüket magukra záró emberek szigorával nyitotta ki a borítékot. Ahogy nyírta a papírt, békés elégedettséggel nyugtázta, magában olyan vértezetet épített maga köré, melyen legfeljebb a kíváncsiság tör át, nagyon nem tudja meglepni semmi.
A borítékból gyerekkéz rajzolta keretben egy családi kép bukkant elő. A gyerekeket sose látta. Két arcot megismert, egy férfi és egy nő, a gyerekek szüleinek arcát. Ez a két arc volt az egyetlen, ami megtudta rendíteni. A szív erősebben dobogott, föl kellett állnia, odament a csaphoz, ivott egy pohár vizet. Az egész csak egy pillanatig tartott, visszaült, kezébe fogta a képet, és azt hitte, minden úgy lesz, ahogyan az előbb volt. Berta okosabb volt annál, hogy ne tudná, ha egy falevél elengedi az ágat és lehullik az avarba, ezzel visszafordíthatatlan változás történik a világban. Hogyne változna meg akkor minden, ha ő ezt a két, a lelkében mélyre eltemetett arcot megpillantja. Csak hitte, hogy érintetlen marad.
Matyi és Liza. Alig változtak. A gyerekeket szinte észre sem véve csak nézte, nézte a férfi és a nő arcát és lassan, mint amikor egy homályos ablak mögött egy film kockái peregnek visszafelé, úgy tűnt elébe az idő, amikor nem védte páncél se a testét, se a lelkét, se az egész odaadó gyanútlan életét.

Húszévesek voltak, rajz- és biológiatanárnak készültek mind a hatan. Az évfolyamukról még két fiú és egy lány, ők, a három verhetetlen páros szülve-főve együtt voltak. Hatalmasakat jártak a Bükkben, együtt síeltek a lengyel Tátrában, barlangászkodtak nagy szenvedéllyel Erdélyben, az olaszországi karsztokban, idehaza. A Kórusban énekeltek, egy festő barátjuknál modell után rajzoltak, olajtechnikát, akvarellt tanultak, néhányukból szenvedélyes hegymászó lett… Sok zsíros kenyeret ettek és sose volt spórolt pénzük.
Berta hátradőlt, csukva van a szeme, pereg a film, előre, hátra. Mi minden belefért akkor az életükbe. Sokáig csak a csapat számított, mindenki egyért, egy mindenkiért, tanítani akartak, idealisták voltak és boldogok. Másodév végén párokra szakadt, de még megvolt a hatosfogat. Berta Matyival járt, Liza egy Péter nevű szelíd fiúval, akire mindannyira úgy néztek, mint valamennyiük eszére. Péter megbízható volt és erős lelkű, Liza ezerfelé röpködő, mindig új kihívásokra vágyó lényével pont kiegészítették egymást. Az ő kettősük eleve elrendeltnek tűnt.
Berta meglepve vette észre, kiszáradt a torka, megint fölállt, hozott magának egy pohár vizet, de nem ült le. A hangra néz ablakhoz ment és merőn nézte a kobácsoltvas korlátra futó vadszőlőt. A zöldje már sárgába, porisba, bordóba fordult, pazar pompában ünnepelt a kopott gang, ahogy rásütött a nap a korlátra.

Ugyanilyen vadszőlővel borított falnál álltak egyszer, amikor Matyi azt mondta: „Elmegyek Berta… de mindig szeretni foglak.” Fogta a fiú a kezét, és Berta nem értett semmit. Azok között a zalai dombok között, ahol ő született, és ahova mindig hazament, és ahová hányszor elvitte Matyit is, gombásztak, mustot ittak, nézték a csillagokat és gyerekekről álmodtak, ott azt látta, ha megfogják egymás kezét, nem engedik el. Hallja a mondatot, látja Matyi könnyektől nedves arcát. „Mindig szeretni foglak…” Akkor miért megy el…? Nem értett semmit és sokáig nem is akart érteni semmit.
Kettőjük közül Matyi volt az örök vándor, változásban hívő, folyton úton lévő. Lelkének minden ablaka nyitva, embereket és meséket hozott Bertának, aki maga volt a türelem, a megtartó várakozás. Süteményillat volt Berta körül, és az otthon nyugalma. Matyinak a hókifli volt a kedvence, sokszor várta azzal. Te vagy a megmentőm, súgta a fiú a lány nyaka és a válla közti finom mélyedésbe és Berta beleremegett ekkora bizalomba. Sose féltette Matyit, soha nem gondolt arra, hogy egyszer nem jön vissza hozzá.

Lizával ment el. Liza nem búcsúzott el senkitől, egy levelet írt Péternek. Nem rövid, nem hosszú levelet. „Nekivágok, Matyival. Félek, melletted mindig elvágyódnék, s ha mennék, ha maradnék, fájna mindkettőnknek…” Neki, Bertának nem írt Liza. Nem is hívta, nem beszéltek, nem találkoztak. Matyi még kereste Bertát, de akkor annyira fájt, olyan tépett és elesett volt, úgy érezte, ki kell magából törölni mindent, ami hozzájuk köti. Az pedig tengernyi sok volt. Nem írt hát, nem válaszolt, a telefont, ahogy meghallotta Matyi hangját, letette. Rétegről rétegre fonta be magát a láthatatlan péncéllal, amin legfeljebb szavak jöttek át, hírek, de azt hitte, sokáig bízott benne, hogy semmiféle értelem nem tudja áttörni.
Pétertől hallotta, Lizáék meg sem álltak Izlandig. Onnan Dél-Franciaországba költöztek. Ott születtek a gyerekeik. Tizenöt-húsz éve nem hallott róluk semmit.

Kezébe vette a képet, most nézte meg először, alaposan a gyerekeket. Két kislány szélről, a fiú kettejük közt, kajlán bolondoznak, Liza mókásan fölhúzza a szemöldökét, Matyi tetetett mélabús. Berta nézi a képet, kortyol a vízből, és azon veszi észre magát, hogy velük nevet. Nem, nem a szája nevet, az arcvonásai mozdulatlanok. Csak ott, ott legbelül…

Ekkor látja meg, összehajtogatott papír van a borítékban. Matyi írása. Leengedi az ölébe. Megint iszik egy korty vizet. Az ablakhoz megy, és lassan olvasni kezdi a levelet.
„Drága Berta…!”
Olvas, és meg kell kapaszkodnia az ablakpárkányban, úgy elgyöngül a lába. Nem a hírektől, amiket megtud, sokkal inkább attól a felismeréstől, hogy nincs páncél, nincs vért, nincs semmi pajzs. Az ember védtelen, ha szeret. Ha egyszer már megsebezte magát a másik emberrel, ott örökre dolga van.
Liza két éve elment egy barlangásszal Nepálba. Vágyott oda rég. Messzire ment, olyan messzire, ahonnan földi valójában már sosem fog hazajönni. Matyi hazaköltözött a gyerekekkel a szüleihez. Lili tizenkettő, Boka kilenc-, a kis Matyi nyolcéves. Egy éve már itt járnak iskolába. Olvassa a levelet, és nem bánja, hogy nedves már a papír, hogy rázkódik a válla, hogy semmiért nem adná a könnyeit, amiket éveken át félt elsírni. Olvassa a férfi mondatait.
„Drága Berta, gyere el hozzánk, aztán hadd menjünk el mi tehozzád. Vigyél el minket magaddal, oda, ahol olyan sokat voltunk, a zalai dombok közé. Szedjünk gombát és süss nekünk süteményt… De az is elég ha csak leszünk és nézzük a csillagokat…”
Még sokági állt Berta az ablaknál. Aztán lassan a konyhapolchoz ment, elővette a receptkönyvét. Sokáig keresgélt benne. Végül kisimított egy gyűrött papírt. Az állt rajta: Hókifli.

Ajánlom annak, aki nem félt elővenni a receptkönyvét.

érzések egymással szemben

szerda, december 28th, 2011 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Idézd fel magadban azt az érzést, amit akkor érzel, ha valaki megdicsér, ha elismernek, elfogadnak, megtapsolnak.
Aztán állítsd szembe azzal az érzéssel, ami akkor keletkezik benned, ha a napkeltét vagy a naplementét nézed, vagy csak a természetet úgy általában; ha olyan könyvet olvasol, vagy olyan filmet nézel, amit teljesen élvezel.
Ragadd meg ennek az érzésnek az ízét, és hasonlítsd össze az elsővel, azzal, ami akkor keletkezett benned, amikor megdicsértek. Lásd meg, hogy az első érzés öndicsőítésből, önreklámozásból született! Földi érzés ez. A második viszont egyfajta beteljesülés eredménye, lelki érzés.

Van egy másik ellentét is. Idézd fel azt az érzést, amit akkor érzel, ha sikeresen megoldasz valamit, ha elérsz valamit, ha feljutsz a “csúcsra”, ha megnyersz egy játékot, fogadást vagy vitát. Állítsd szembe azzal az érzéssel, ami akkor ér, ha igazán örömmel végzed a munkád, ha teljesen elmerülsz abban, amit éppen csinálsz. S vedd észre ismét a földi és lelki érzés közti minőségi különbséget!

Más. Emlékezz vissza, milyen érzés volt az, amikor hatalmad volt, amikor te voltál a főnök, felnéztek rád, amikor az emberek tőled kaptak utasítást, vagy amikor népszerű voltál. Most állítsd szembe ezt a földi érzést a meghittség érzésével, az együttlét érzésével – azokkal a percekkel, amikor mindenestül jól érezted magad egy barátod vagy egy csoport társaságában, ahol vidámság és nevetés volt.

Miután elvégezted ezeket az összehasonlításokat, próbáld meg megérteni a földi érzések lényegét, ami nem más mint önreklámozás és öndicsőítés. Ezek az érzések nem természetesek, a társadalom és kultúra hozta létre őket, hogy termelővé és ellenőrizhetővé válj.
Ezek az érzések nem termik meg azt a táplálékot és boldogságot, melyeket akkor érez az ember, amikor a természetben gyönyörködik, vagy barátai társaságának, illetve a munkájának örül. Ezeket az érzéseket azért kreálták, hogy izgalmat, feszültséget, végül is ürességet keltsenek.

(…)

Ha rájössz erre, megérted azt is, hogyan próbálják az emberek megnyerni a világot, s hogyan veszítik el közben a lelküket.

Anthony de Mello: Nyereség és veszteség
(forrás: idezet.wordpress.com)

hitvallás

vasárnap, december 25th, 2011 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Hiszem,
Hogy a jó erősebb a gonosznál
A szeretet hatalmasabb a gyűlöletnél
A megbocsátás erősebb a bosszúnál.

Hiszek
Az ember jóságában, mely minden hamisságon,
Minden álnokságon, rosszindulaton és gonoszságon,
Minden emberi durvaságon és önzésen túl létezik.

Mert hiszem, hogy az ember eredendően jó.

Jobb annál, mint amit tesz,
igazabb annál, mint amit mond,
és finomabb annál, mint amilyennek látszik.

Henri Boulad
(Schäffer Erzsábet: A szőlővirág illata c. könyvének köszönhetem a találkozást)