karesz játszótere

Emily Dickinson: Tollas kis jószág a „remény”

csütörtök, szeptember 2nd, 2010 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Tollas kis jószág a „remény”,
Lelkünk ágára ül,
Fújja szövegtelen dalát,
És sosem némul el,

S legjobban orkánban hallani:
S ugyan ádáz vihar,
Mit túl nem zeng e sokakat
Melengető madár.

Fagyos földön hallgattam őt
És távol tengeren,
De tőlem morzsát sose kért
Végínségébe sem.

Ford.: Tótfalusi István

szakaszok

csütörtök, szeptember 2nd, 2010 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

3 szakaszt különböztetek meg.
– Soha nem írok énblogot.
– Most még nem írok énblogot.
– Írok énblogot.

Ez megmarad az irodalomra, értékesre nyitott énem játszóterének. Szeretem, hogy ez ilyen. A többi máshol, más formában.

menekvés

szerda, szeptember 1st, 2010 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Szavammal az Úrhoz kiáltok,
szavammal az Úrhoz könyörgök.

Kiöntöm színe előtt az én siralmamat,
és nyomorúságomat előtte feltárom.

Mert megfogyatkozott bennem a lélek,
pedig ismered az én ösvényeimet.

Az úton, amelyen járok
tőrt rejtének el nékem.

Jobbra tekintek és nézek,
és nincs, ki megismerjen engem.

Elveszett a menekvés éntőlem,
és nincs, ki megkeresse az én lelkemet.

Hozzád kiáltok, Uram,
s mondom: Te vagy az én reménységem,
osztályrészem az élőknek földjén.

Figyelmezz az én könyörgésemre,
mert igen megaláztak engem.

Szabadíts meg üldözőimtől,
mert elhatalmasodtak rajtam.

141. zsoltár

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

kedd, augusztus 31st, 2010 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Jó újra felfedezni az ismert ismeretlent!

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az. egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok, itt mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de – mondhatom – ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akar a ketrec.
Egy keltbóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: „ébredj a valóra.”

A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik,
gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és sziláidul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóvalobbant
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az elõcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelőúr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tûnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelelt se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hogy lelkek és göröngyölt közt botoltam,
megis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

1933

Dsida Jenő: Valami eltörött

kedd, augusztus 31st, 2010 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Az őszi alkony mély, parázna
vággyal simul a hegy fölé,
beteg szélben liheg
a hamvadó nap parazsára.

Sok vén, esőlocsolta háznak
falán rikolt a nyomor-plakát.
Autóbuszokon vézna emberek
döcögve fáznak.

Szemek futnak a hideg holdig.
Egy kisfiú a szívét fogja,
a toronyra néz, a levegőbe:
úgy fél, hogy összeomlik.

Senki se tudja, mit veszített,
de a sétatéren, a híd alatt,
az ágyban, a csókban, a zsebében
valamit mindenki kutat.

Valahol valami eltörött,
valahol valami nincsen rendjén.
…Künn a határban Kain zokog
a holt Ábel fölött.

úton

péntek, augusztus 27th, 2010 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Akkor, ott az út szélén, még nem tudtam, hogy kicsoda. Csak valami olyasmit éreztem, hogy ezzel az emberrel jó lehet elindulni. És megérkezni is jó lehet. S a legjobb talán a közbeeső idő vele. Az utazás. Mert nem mindegy, hogy kivel utazik az ember. Az már ott bizonyos volt, hogy a férfi körül a dolgok és az emberek biztonságban vannak. Hogy nála az igen igen, a nem nem, a nyolc óra az nyolc óra, a tizenkettő az percre pontosan tizenkettő. Közben játékosság terem mellette, és kíváncsiság, meg jóízű barátok, akiknek megőrzi fontos mondataikat.

Nemes Nagy Ágnes: Félelem

szombat, augusztus 21st, 2010 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.
A rémülettől görcsösen szeretlek.
Elsorolom, hányféle iszonyat
vár rám és rád, már arcunkba merednek.

Csak sorolom, csak számolom naponta,
hörögtető álomból riadok,
készülődöm még iszonyúbb koromra,
simogatom sovány, meleg karod.

Kint söröztünk az aquincumi kertben,
réteges emlék, gyönge, őszi ég,
elmotyogtam egy gyerekkori versem:
“Sárgult a lomb, de nem hullott le még”,

sárgul a lomb és minden perc utolsó,
illir táncosnő köldökét riszálja,
a gyom között latin szabású korsó,
biciklit hirdet kétméternyi tábla,

langyos a lég, a füst is tündököl,
a vonaton szőlő-szagú kosár,
a sűrű illat hajunkra ömöl,
csordultig érett, s szétbuggyant a nyár.

Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,
fordíts egyet a Göncöl-szekeren
szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen –
s maradj velem.

a félelemről

péntek, augusztus 20th, 2010 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

– Nem akarok hibát elkövetni, Gerry.
– Akkor sajnos rossz fajba születtél, édes.
PS:ILY

„A legnagyobb hiba, amit az életben elkövethetsz, az a folyamatos rettegés attól, hogy hibázni fogsz.” (Elbert Hubbard)

„Ha kitör a vihar, mindenki a természete szerint cselekszik.
Van, ki elnémul a félelemtől. Van, ki menekül. Van, ki elbújik.
És van, aki szárnyát kitárja, és sasként szárnyal a szélben.”
(Elizabeth: Az aranykor)

„Minek félni a holnaptól, ha csak a mai nap van a hatalmunkban?”
(Elizabeth: Az aranykor)

„Bármilyen félelmet le tudsz győzni, ha erre felkészíted a tudatodat. Emlékezz, a félelem nem létezik máshol, csakis a tudatodban!” (Dale Carnegie)

„Ha egy félelmet szeretnétek eloszlatni, e félelem székhelyét a saját szívetekben keressétek, és ne annak a kezében, akitől oly nagyon rettegtek.” (Kahlil Gibran)

„Ha még nem csináltál egy dolgot, próbálkozz meg vele háromszor. Először, hogy legyőzd a félelmedet. Másodszor, hogy megtanuld, hogyan kell csinálni. Harmadszor, hogy kiderítsd, szereted-e csinálni.” (Virgil Thomson)

„Valahányszor új helyre jutunk, új világ ébred bennünk is. A változással és fejlődéssel szükségszerűen együtt járó szorongást elkerülendő, sokszor csökönyösen ragaszkodnánk a megszokotthoz. A veszélytelen egyformaságba csimpaszkodva mindent és mindenkit szeretnénk olyan biztosra venni, mint a napfelkeltét, olyan állandóan tudni, mint a csillagokat. De nem lehet. Az élet folyamat, mozgás, átalakulás. Bármennyire szeretetnénk „visszatartani a hajnalt”, a változás az egyetlen, amiben biztosak lehetünk.” (Harriet Lerner)

„Borzalmas látni, hogy valaki semmiségekért remeg, és ugyanakkor érzéketlen a legnagyobb dolgokkal szemben.” (Blaise Pascal)

„Csak az kedves nekünk igazán, amit féltünk elveszíteni.” (Anatole France)

„Minél őszintébbek és nyitottabbak vagyunk, annál kevésbé fogunk félni, mert nincs takargatnivalónk mások előtt, ezért azt gondolom, minél őszintébb valaki, annál magabiztosabbá válik.” (Dalai Láma)

„Az igazság szeretete a legtöbb emberben nem egyéb, mint félelem az igazságtalanság elszenvedésétől.” (La Rochefoucauld)

„A szerelem örömei mindig arányban vannak az elvesztésüktől való félelemmel.” (Stendhal)

„Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét.” (2 Timótheus 1:7)

„Aggodalom az, ami megosztja és összetöri a lelket, visszatart bennünket jelenbeli feladataink elvégzésétől olyan jövőbeli félelmek miatt, melyek talán soha nem következnek be.” (Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül)

„Egy férfi, megoldást keresve az aggodalomra, egy “aggodalomtáblázatot” rajzolt, és ezen jegyezte föl félelmeit. Megfigyelte, hogy félelmeinek 40 százaléka olyan dolgok miatt volt, melyek valószínüleg soha nem fognak bekövetkezni; 30 százalékuk múltbeli döntések okozta sajnálkozás volt, amin már nem tudott segíteni; 12 százalékuk más emberek vele kapcsolatos kritikáit tartalmazták; 10 százalékuk pedig az egészségével volt kapcsolatos. Arra a megállapításra jutott, hogy aggodalmának 8 százaléka volt csak igazán jogos!

Az aggodalom legmegdöbbentőbb jellemzője a teljes tehetetlenség. Az aggódás soha nem változtat meg egyetlen dolgot sem, kivéve az aggódó személyiségét.” (Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül)

szeretet

szerda, augusztus 4th, 2010 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

A szeretet és a békesség, fiam, a legkisebb kunyhóban is elfér. Nem mindég a nagy házakban élnek boldog emberek.
W.A. – Magukrahagyatottak

találkozások

kedd, július 20th, 2010 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Soha ne engedd, hogy valaki ne legyen boldogabb a veled való találkozás után, mint előtte. /Teréz anya/

Megszívlelendő azt hiszem…