kincsek és ítéletek

szombat, november 7th, 2009 | Besorolás nélkül

Nemrég találtam ezt a Weöres Sándor idézetet ami az emberek belső kincsiről szólt:
“Ha arra törekszel, hogy az örök mértéket kövesd: ne botránkozz azokon, kik nem erre igyekeznek, hanem törekvéseik ingadozva ágaznak a sokféle véges és változó mérték között. Ne azt nézd, hogy mijük nincsen, hanem mijük van: mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud. Tanulj meg mindenkitől tanulni.”

A képmásban az idei téma pedig az Ítéletek és előítéletek volt. Ebben az írásban találkozott a kettő:

A szomszédasszonyunk reggel átszaladt, hozott egy tál fügét.
– Ilyenkor füge? – Kérdeztem.
– A déli oldalon van a bokor, ha meleg a nyár, hamar beérik. Nálunk senki sem szereti. Egyétek.
Elrakom a hidegre, aztán eszembe jut, hogy az egyik lány odabent a szerkesztőségben mennyire szereti a fügét, rakok egy kis kosárba, így indulok el.
Kora délelőtt van. A reggeli csúcsforgalomnak már vége, a HÉV-en alig lézeng utas. Hátrafelé sétálok a kocsiban, ott több a levegő.
– Na, tessék, a leskelődő!
Szemben az ülésen széttett lábakkal, hanyagul elterülve jóvágású cigányfiú. Friss, kihajtott gallérú ing, farmer, sportcipő. Húszéves, de lehet hogy több. A szeme miatt gondolom. A különös fényű, nagy, barna szemek idősebbnek mutatják. Kötekedve néz, ahogyan végigmér, abban van valami tüntető, lazán kezelt, szemtelen kíváncsiság. Nem változtat a testtatásán, marad elterülve, úgy vágja oda.
– Maga az, látom. Nem maga az?
– De, én vagyok.
Elégedetten biggyeszti a száját.
-Az élettársammal mindenét elolvassuk. Amit csak ír. Ő huszonkét évvel idősebb nálam. Na, mit szól hozzá? Gratulálok, mondom, vagy inkább csak gondolom. Nézzük egymást. A fiú nyújtózik, két karjával lustán átfogja az ülés támláját.
– Elolvassuk az utolsó betűig. Én előbb, ő csak utánam. Tudom, hogy maga az, megismerem. Járkál a világban, és figyel. Azután leírja. Most is figyel?
Még a tartása is szemtelen. Mondok valamit, hogy most csak igazán. Vagy valami ilyesmit. Közben nézem, hova üljek.
A fiúval szemben egy velekorú fiatalember alszik összecsuklottan, sokat ihatott, mintha össze lenne törve, nyaklik a feje, folyik a nyál a szájából. Mellettük, a másik oldalon egy vörös hajú, ötvenes nő. Élénken követi a jelenetet. Élénken és rosszallón. Odaülök a szélére. De a fiú felé fordulok. Az váratlanul átszól.
– Na, ha ilyen okos maga, mondja meg, melyik a legszebb vers a világon?
Meglep a kérdése, próbálom leplezni, s közben kapkodva gondolkodom, melyik a legszebb vers. Mintha üres lenne a feje, semmi nem jut eszembe. De mégis.
– A nagyon fáj.
A fiú szemtelenül vigyorog.
– Tudtam, hogy József Attilát fog mondani. Az a legszomorúbb verse. De melyik a legszebb?
Hanyagul kérdez, a pöffeszkedését a szemek halk fénye enyhíti. Horkoló társa közben előrebillen az ülésen, visszalöki.
Az ablaknál a vörös nő merő felháborodás. Hallgatok. A fiú kötekedik.
– Akkor nem tudja. Én megmondom.
Előredől felém, aztán visszaül egyenese tartással.
És elkezdi mondani.

E világon ha ütsz tanyát,
Hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.

Hirtelen kérdi.
– Ismeri?
Bólintok. Akarom mondani, hogy folytatni is tudnám. De nem jön ki hang belőlem.
A fiú mondja tovább.

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szívet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért…

Csöndesen mondja a verset. Hátradőlök. Libabőrös lesz a karom, érzem, megint ott a gombóc a torkomban. A vörös nő bezárkózott, szorosra zárt szája nem árul el semmit.
A fiú már csak magának mondja a verset. Vágyakozó kisfiú most. Az olajos fényű barna szemek hol rám néznek, hol az elázott cimborára, hol ki, az ablakon át a Dunára. Látom, a vörös nő szája szétnyílik, karja az ölében, folynak a könnyei.
A fiú hallgat, csend lesz. Aztán nyújtózik egyet, mosolyog azzal a kaján ránccal a szája szélén. De most nem szól.
Jó lenne mondani neki valamit. Vagy jó lenne megsimogatni. Vagy elmenni vele messzire.
– Kér fügét? – kérdem hirtelen.
Rám néz.
– Fügét? Együnk fügét! – Kiált fel.
És nevet, nevet, szemtelenül.

No comments yet.

Leave a comment

Search

Olavasom