karesz játszótere

We’ll meet again

péntek, november 30th, 2012 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

mind

csütörtök, november 29th, 2012 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Kids-kids-kidsről csentem. De csak mert jó. És mert követendő.

Változó szerelem

vasárnap, november 25th, 2012 | Besorolás nélkül | 1 hozzászólás

Egy kedves, romantikus film a Bakancslista rendezőjétől, Rob Reinertől.

Eric Satie

szerda, november 21st, 2012 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Hangulatában, az előzőhöz nagyban hasonlító, mélabús, szép zongoradarabok sora.

Satie-t kifejezetten kedvelem egy ideje.

igazat

csütörtök, november 15th, 2012 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

„az igazat mondd, ne csak a valódit” József Attila

csendességet

csütörtök, november 15th, 2012 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

A Misztrálnak a csillagvárás lemeze egy nagyon jól sikerült lemez. Minden benne van ami igazán kell a csillagváráshoz, az adventhez. Most ebből a csokorból egyet, egy Balassi Bálint verset emelnék ki. Adj már csendességet.

Adj már csendességet

Adj már csendességet, lelki békességet,
mennybéli Úr!
Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet,
kit sok kín fúr!

Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár
mentségére,
Őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd
vesztségére!

Nem kicsiny munkával, fiad halálával
váltottál meg,
Kinek érdeméért most is szükségemet
teljesíts meg!

[…]

Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak
áldott zárját,
Add meg életemnek, nyomorult fejemnek
letört szárnyát;

Repülvén áldjalak, élvén imádjalak
vétek nélkül,
Kit jól gyakorolván, haljak meg nyugodván,
bú s kín nélkül!

Ajánlom, az advent alatt aki teheti hallgasson meg egy adventi műsort az együttestől. A lélek épülésére szolgál! Így fogok én is tenni! 🙂

otthonkép

szombat, november 3rd, 2012 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Amelyik ház arra épül, hogy otthona legyen egy családnak, és úgy épül, és azok építik, akik otthont akarnak belőle maguk köré: abból a házból otthon lesz. És jó otthon lesz, és sokáig lesz otthona sokaknak: férfiaknak és asszonyoknak és gyermekeknek és gyermekek gyermekeinek.

Jó volna újra ilyen otthonokat építenünk.

Tags: Wass Albert

M. Ende – Tükör a tükörben

hétfő, október 22nd, 2012 | Besorolás nélkül | 1 hozzászólás

Oly lassan, ahogy egy bolygó kering, kering az a régi, vastag lapú kerek asztal…

Terepasztal van felépítve rá, hegyekkel és erdőségekkel, városokkal és falvakkal, folyókkal és tavakkal. Mindennek a középpontjában, aprón és törékenyen, mint egy kis porcelánfigura, ülsz te és vele keringsz.

Tudsz a folytonos mozgásról, de az ösztöneid nem érzékelik.

Az asztal egy kupolacsarnok közepén áll, ami szintúgy kering, kőpadlójával, boltozatával, falaival együtt, lassan, mint egy bolygó.

Távol, a szürkületben a falak mentén szekrényeket és ládákat látsz, a nagy, régi állóórát, amely a napot és a holdat mutatja; a falakat, amelyekre a csillagokat festették, köztük itt-ott egy üstököst és magasan feletted a Tejutat. Nincs ajtó, nincs ablak. Itt biztonságban vagy, minden otthonos, minden pontosan szabályozott, itt mindenben megbízhatsz. Ez a te világod. Kering, és te a középpontjában állandóan vele keringsz.

De egyszer megesik, hogy egy földrengés mindezt megrázza. A kőfal kettéroppan, repedés tátong rajta, egyre jobban és jobban szétnyílik. A festett csillagok eltávolodnak és te kinézel valamibe, ami olyan idegen a szemednek, hogy tudomást sem akar venni róla, valami távoliba, amelybe pillantásod belezuhan, valami fénylő sötétségbe, mozdulatlan forgószélbe, örökös villámba. Az egyetlen, amiben a pillantásod megfogódzhat, az egy emberi alak, ferdén a hangtalan orkánnak támaszkodik, tetőtől talpig lepelbe burkolva, ami mintha libegne, és mint egy festményen, mégis mozdulatlan. A lepelbe burkolt alak nyugodtan áll ott, de a semmin áll, mert lába alatt a mélység tátong. A szél rápréseli a leplet az arcára és sejteti a formáját.

Most látod, hogy a lepel mögött mozog a szája, és hallod, amint mély, gyengéd hangján azt mondja:
– Gyere ki, kis vértestvérem!
– Nem! – kiáltod kétségbeesetten. – Menj el! Ki vagy te? Nem ismerlek.
– Nem ismerhetsz meg – mondja a lepellel fedett -, amíg ki nem jössz. Jöjj tehát!
– Nem akarok! – kiáltod. – Miért is mennék?
– Itt az ideje – mondja.
– Nem – ellenkezel -, nem, ez itt az én világom! Mindig is itt voltam, itt akarok maradni! Menj innen!
– Engedj el mindent! – mondja. – Tedd önként, mielőtt kénytelen lennél rá. Különben késő lesz.
– Félek! – kiáltod oda neki.
– Engedd el a félelmedet is! – feleli.
– Nem tudom! – válaszolod.
– Engedd el magad is! – mondja.
Most biztos vagy benne, hogy gonosz hang szól hozzád, és elhatározod, hogy visszautasítod:
– Miért rejtőzködsz és miért nem mutatod meg az arcod? Tudom: mert végezni akarsz velem. Ki akarsz csalogatni magadhoz, hogy az űrbe zuhanjak.

Az alak hallgat egy ideig, aztán végre azt mondja:
– Tanulj meg zuhanni!

Fellélegezve látod, hogyan tűnik el a lepelbe burkolt alak a szemed elől. De semmi sem mozdult. A kupolacsarnok lassan tovább kering és vele a nagy, kerek asztal is, amelynek a közepén te ülsz, aprón és törékenyen. És a fal repedése is kering.

De valami megváltozott. A repedés a falon nem tűnik el többé. És festett csillagaid mögött, szilárdan megalapozott, soha meg nem kérdőjelezett világodon kívül jelenvaló marad ama másik is, ami a számodra mindent kérdésessé tesz. Ez ellen nem tudsz védekezni. De arra sem vagy hajlandó, hogy elfogadd. Sokáig megmaradsz abban az érzésben, hogy sebet ejtettek rajtad, ami soha nem fog beforrni. Semmi sem lesz olyan, mint azelőtt.

És akkor ismét bekövetkezik, hogy a ferdén a mozdulatlan viharnak támaszkodó alak a szemed elé kerül. Nem távolodott el. Rád várt.
– Gyere! – mondja a gyengéd, mély hang. – Tanulj meg zuhanni!
– Azt feleled: – Épp elég szörnyű, ha az ember az űrbe zuhan. De hogy akarja ezt, vagy még meg is tanulja, az már valóságos bűn. Kísértő vagy, ezért nem hallgatok rád. Menj tehát!
– Bizony, zuhanni fogsz! – mondja a lepelbe burkolózott alak. – És ha nem tanulod meg, nem fogod tudni. Tehát engedj el mindent! Mert hamarosan semmi sem tart meg!
– Betörtél a világomba – kiáltod -, nem hívtalak! Erőszakkal romboltad szét védelmemet és tulajdonomat. Szétrombolhatod azt, ami engem hordoz, de nem kényszeríthetsz, hogy engedelmeskedjem.
– Nem kényszerítelek – mondja a lepelbe burkolt -, én csak kérlek, kis vértestvérem! Itt az ideje.

Az alak hallgat és tovatűnőben felemeli a kezét és odatartja eléd, és az örökös villám fényénél mintha egy szög véres nyomát láttad volna a csuklóján. De már éppen elfordítottad a pillantásodat és továbbkeringtél az asztalodon, a kupola alatt.

Azt mondod magadnak, hogy csak káprázat az egész. A falban a repedés előbb-utóbb összezárul, mintha ott sem lett volna. És kiderül majd, hogy a valóságban soha nem létezett, mert nem is létezhetett, a falak ősrégiek és lerombolhatatlanok. Ami mindig volt, az mindig is lesz. Minden egyéb csak ki tudja minek a következtében létrejött káprázat. Nem szabad foglalkozni vele. És aztán ez a szörnyűséges követelés! Nincs ebben még valami fenyegetés is? És ha a kinyújtott kéz után nyúltál volna, ki tudja, megtartana-e? Azért nyúlt-e utánad egyáltalán, hogy megtartson? Vagy talán csak azért, hogy kiszakítson biztonságos kis világodból és a mélységbe taszítson? Nem, jobb lesz, ha nem engeded többé, hogy az ott, odakinn megtaláljon! Húzd magad össze még kisebbre! Rejtőzz el előle! Ha nem tud már felfedezni, talán békén hagy és minden olyan lesz, mint régen volt.

A nagy kupolacsarnok lassan kering és vele a nagy kerek asztal, rajta a városokkal, falvakkal, tengerekkel és tavakkal, és a közepén veled.

És a lepelbe burkolózott alak harmadszor is a szemed elé lép a mozdulatlan viharban, az örökös villámtól megvilágítva.
– Kis vértestvérem! – mondja a hang és most olyan keservesen szól, mintha fájdalmát legyőzve beszélne -, hallgass rám és bízzál bennem! Nem maradhatsz már ott, ahol vagy. Gyere ki!
– És elkapsz és megtartasz, ha zuhanok? – kérdezed.

A lepelbe burkolt lassan megrázza a fejét.
– Ha megtanulsz zuhanni, nem fogsz leesni. Nincs fenn és lenn, hová esnél hát? Az égitestek kölcsönösen egyensúlyban tartják egymást pályájukon, anélkül, hogy érintenék egymást, mert rokonságban állnak egymással. Így légyen ez velünk is. Valami belőlem benned van. Kölcsönösen fogjuk tartani egymást, és semmi más nem fog bennünket tartani. Mi keringő csillagok vagyunk, ezért engedj el mindent! Légy szabad!
– Honnan tudjam, igaz-e, amit mondasz? – kiáltod kétségbeesetten.
– Magadból – válaszol a lepelbe burkolózott -, mert én benned lakozom és te bennem. Az igazságok is kölcsönösen tartják egymást és a semmin nyugszanak!
– Nem! – kiáltod. – Ez kibírhatatlan! Hát nem ment meg tőled semmi? Miért ragaszkodsz hozzám? Miért nem hagysz békén itt, ahol vagyok? Nekem nem kell a te szabadságod!
– Vagy szabad leszel – mondja -, vagy nem is leszel többé.

Ezután valami sóhajtásfélét hallasz. A falak megremegnek tőle, és mozognak, és a repedés, úgy, ahogy kívántad, becsukódik.

Ezzel megelégedhetnél, de nem tart így soká.

Valami történik körülötted, amit csak lassanként fogsz fel. Addig oly meghitt világod többé már nem az. Ellened fordul. A kupolacsarnokra árnyak ereszkednek le, szürke, éhes ködalakok, kicsiny és nagy arcok, itt is vannak, meg nem is, végtagok és törzsek izgatott, surranó nyüzsgése, amelyek szétfolynak és ismét formát öltenek. Mit tesznek? Kicsodák? Honnan jönnek? Felmásznak a ládákra és a szekrényekre, a ládákból és a szekrényekből lépnek elő, az órából, magából a falból is, mindenből, amelyben oly biztonságban és védetten érezted magad. Semmi nem tart már, minden önmagát semmisíti meg.

És miközben a kupolacsarnok lassan kering körülötted, apró, törékeny középpontja körül, tűrnöd kell, hogy ami történik, megtörténjen. hiszen magad idézted fel. De egyelőre még félnek tőled, teremtőjüktől, legalábbis úgy tűnik. A legtávolabbi zugokba tolulnak, és a falhoz préselődnek. A kőfalhoz simulnak, ködtestükkel felnyomakodnak a falon, fel, meg le, és a festett csillagok elsápadnak. Amerre elhúznak, a szerkezet bizonytalanná válik, olyan ködszerűvé, amilyenek ők maguk. Világodat megfosztják valóságától, kiszívják belőle szubsztanciáját, egy világ kísértetévé változtatják át. Kioltják, mert soha nem is létezett.

De telhetetlennek tűnnek, mert lassanként egyre közelebb kerülnek hozzád. Csak a vastag lapú terepasztal és rajta a táj kering és kering még mindig, veled a középpontjában. Ráébredsz, hogy téged is kioltanak majd, mert te sem léteztél soha.

Most kalapácsütéseket érzel, de semmilyen hang nem hallatszik. Mit tesznek ezek? Egy csövet hajlítanak az asztallapon keresztül, egyik oldaltól a másikig, fáradságos munka, de ezek nem fáradnak bele. És akkor, amikor a cső már mindkét oldalon kilátszik, valami elfolyik, egyre folyik, és ezek a fura lények oly sóváran, mint a kutyák, felnyalják a folyadékot. És érzed, hogy a te tulajdon véred az, ami itt elfolyik, érzed, hogyan lesz a kerekség alattad szívdobbanásról szívdobbanásra egyre valószerűtlenebb. Most tehetetlen rémület fog el.
– Vértestvérem! – kiáltod cérnavékony, magadnak is alig hallható hangon. – Ments meg! Taníts meg zuhanni!

De a fal nem nyílik ki, mert már nincs is. És hamarosan semmi sem lesz, csak a szakadék. És zuhanni fogsz, és zuhansz, anélkül, hogy megtanultad volna, és keresni fogod magadban azt, ami vértestvéreddel összeköt, ahogyan az égitestek egymás rokonai, és kölcsönösen megtartják egymást pályájukon… mert nem tart meg semmi más, és semmi máson nem tudod megtartani magad. De képes leszel-e rá? Mivel nem tanultad meg, képes leszel-e rá?

Most minden eltűnt.

Itt az idő.

Most.

Thomas Tallis, Jeremiás siralmai

kedd, október 16th, 2012 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Gyönyörű ez a részlet. Feltett szándékom, hogy még valamikor, valamilyen formában énekeljük!

Kodály a zenéről

kedd, október 9th, 2012 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

„A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal. Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.”
(Mire való a zenei önképzőkör, 1944)