siker

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

“Sokszor és sokat nevetni; elnyerni az intelligens emberek megbecsülését, a gyermekek ragaszkodását; kivívni az őszinte kritikusok elismerését és elviselni a hamis barátok árulásait; örülni a szépnek, megtalálni másokban a jót; jobbítani egy kicsit a világon – egy egészséges gyerekkel, egy parányi kerttel vagy azzal, hogy biztos lábon állva élsz; tudni, hogy legalább egyvalaki könnyebben lélegzik, mert te voltál. Ez a boldogulás, ez a siker.” (Ralph Waldo Emerson)

Tags:

80 píz

péntek, augusztus 15th, 2008 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Hétvégi pihenőnapom boldog relaxációjának közepén éktelen dudálás szakított el kerti lazsálós székem és a söröm mellől. A kapumban egy ci… szóval egy Győzike-féle mutálódott emberszerű parazitoid egyed állt egy sokrendbeli KRESZ szabálysértéssel, ami távolról egészen Lada-szerűnek tűnt. Megdöbbenve a kapuhoz mentem, ahol a retineger azt kérdezte, hogy:
– Aztat montak, hogy maga itten a rendőr. Télleg?
Rábólintottam, majd odasandítottam a gázóra tetején elhelyezett, nem rendeltetésszerűen használt labdaütő sporteszközömre, hogy a fiaim nem vittek-e el játszani. (Ott volt.)

Az egyeden eközben kitört a fajtájára jellemző szófosás, amiből a következőket vettem le: ő dinnye-árulásból, sok munkával tartja el Ali babát (aki feleség), és a 40 fk. (fiatalkorú)rablót (akik a szaporulat). Igaz ő neven nevezte őket, de ki bír ennyit megjegyezni? Ezen tevékenysége során hangos szóval hirdeti az áruját, amelyre kicsiny falunkban kijött a házából egy szteroid-terminátor küllemű ember, kalapban. Feltette egyedünknek az általános kérdést:
– Mennyi a dinnye?
A Gangesz-export erre rávágta, hogy:
– 80 piiz!
A kalapos emberhegy erre felkapta a csomagtartóból a legnagyobb dinnyét, megveregette a becsületes EU és HACP szabványok szerinti zöldség-adoptációs szakmanager vállát, a kezébe nyomott 1, azaz egy darab fém 100 forintost, majd „A többi a tied, Gazsi!” felkiáltassál lakásába hömpölygött.

Egyedünk meglepődöttségében (nem szokta magyartól az ilyet) szólni sem bírt eleinte, egészen elsápadt, mondhatni kávészínű lett, később meg hiába kiabált, nem jött ki senki, ezert kérdezősködve haladt, hogy
színem elé járuljon. Ekkor én mar nagyon röhögtem, de ugye a hivatástudat megkérdezte belőlem, hogy mégis mit var tőlem? Fizessem ki a fennmaradó hátralékos tőkét, vagy statáriális alapon számoljak le a gaz dinnyerablóval? (Neki persze mindkettő verzió együtt kellett volna, de az ugye árukapcsolás, melyet a BTK büntetni rendel némely esetekben. Én ezt ‘némely eset’-nek ítéltem meg.) Felvilágosítottam, hogy ez nem bűncselekmény, nem szabálysértés, ez félreértésből eredeztethető huncutkodás fennforgása, mivel ő mondta a dinnye / 80 Ft-ot az embernek, akit én természetesen nem is ismerek, nem is ismerhetek, hiszen a szomszédom és csak cirka 25 éve élünk egymás mellett. Finoman mindenfele árusítási engedélyekkel, higiéniás
biszbaszokkal, számlákkal, és egyéb kóros APEH/TB stb. tünetegyüttesekkel kapcsolatosan kezdtem érdeklődni, amire ő meglepődött, hogy az meg minek, és kezdett afelé hajlani, hogy nem is akkora érték az a dinnye! Ezek után felbiztattam a derek kufárt, hogy menjen vissza a házhoz, ott addig kiabáljon, amíg elő nem kerül valaki, és annak mondja meg, hogy a Kmb-s küldte a jussáért! A halmozottan hátrányos helyzetű társadalom-szimbióta hálálkodva elporzott.

Másnap eszembe jutott a dolog, elmentem egy illetőhöz, aki talán a sógorom, de biztos, hogy a szomszédomban lakik, bar ettől akar a dinnyeelsajátító is lehetett. Rákérdeztem, mi történt. Elmondta, hogy
őneki 80 Ft-ot mondott a H. Aladar-klón, annyit is fizetett. Ezzel ő a továbbiakban nem kívánt foglalkozni, örült az akciós dinnyének. Falatozás közben ismét megzavarta mélabús maganyában a rikácsolás. Kiballagott, és miután azt hallotta a melone-kupectől, hogy én a jogos járandóságáért küldtem, leakasztott neki két rettenetes nagy sallert, kétszer megrúgta, majd közölte vele, hogy itt a jussa, de menjen vissza énhozzám, és mondja meg nekem, hogy vasárnap van, fáradt, ő pihen, ennél jobban most nem veri meg, egyébként is én vagyok a rendőr, verjem én. Ezek után megbeszéltük, hogy vajon milyen rajta kívül álló okból nem jöhetett vissza hozzam a dinnyebróker, majd két fél szilva és két üveg sör elfogyasztását követően távoztam.

forrás: HIX móka

Tags:

Korzenszky Richárd OSB: Toronyiránt

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Kinézek az ablakomon. Templomokat látok odaát. Zamárdi, Kőröshegy. Kőröshegyen két tornyot is, a katolikust, a reformátust.
A túlsó part látványa mindig varázslatos. Még a nem filozófus embert is bölcselkedésre indítja. Az „itt” és az „ott” nem egyszerűen elvont fogalom. Mindannyian itt vagyunk, s ki tudja, mikor, ott, odaát leszünk. „Mi van túl minden tarkaságon, világon, világon, ruhákon? A semmi – vagy az Isten…” – töpreng Babits Mihály, a költő. Mi van túl? Mi van odaát?
Ha éjszaka fölébredek s kinézek, gyakran látni a túlparti fényeket. Nappal, ha tiszta az idő, szépen látni a somogyi dombokat. Meg látni a templomokat is.
Hányszor tűnődtem már azon, hogyan találták meg őseink, elődeink a templomok helyén. A régi templomok útmutatók. Öreg halászok mesélik még ma is, milyen fontos volt nekik a tihanyi apátság templom kettős tornya, amikor a vízen hajóztak. Radar még nem volt, de voltak templomok, égre mutató tornyaikkal.
S ha kibukkant a torony a ködből, biztos volt az irány.
Labirintusnak tűnik sokszor ez a világ: nem tudom, honnan és nem tudom, hová, és nem tudom, miért… Igazodási pontok kellenének, biztos pontok. Tornyok, fölfelé mutatók.
Ebben a furcsa labirintusvilágban még egymást is könnyen elveszítjük. Szétesnek családok, megszakadnak barátságok, szembe fordulnak egymással emberek. Pedig a túlsó part mindannyiunkat vár. Egymásra kellene találnunk újra. Még itt, ezen a parton. Hogy értelmes legyen az életünk.

Tags: ,

Korzenszky Richárd OSB: A kulcskarika

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Néha – elkeseredésében – hol szülő, hol tanár ki szokott fakadni: ez a kölyök semmire sem való!
Nem szívesen hallgatom az ilyen megjegyzéseket. Mert az ember, még ha most úgy látszik is, hogy semmihez sem ért, minden ember, a legügyefogyottabbnak tűnő is az életre született, sőt: boldogságra született.
Eszembe jut a pannonhalmi szerzetesi ebédlőben látható egyik kép. Egy kulcscsomót ábrázol, különféle kulcsok, felfőzve egy karikára. És ott a felírás: „Non omnia possumus omnes”, magyarul: nem vagyunk mindannyian mindenra alkalmasak. Érdemes elgondolkodni a kulcsok példázatán. Biztos előfordult már mindannyiunkkal, hogy nem a megfelelő kulccsal próbáltunk kinyitni egy zárat. És hányszor kerestük a kulcsot a zárhoz, és mennyire örültünk, amikor végre megtaláltuk. Mert baj van, ha a zárat a nem belevaló kulccsal akarjuk kinyitni. Tönkremegy a kulcs is elromlik a zár is. Minden zárnak megvan a maga kulcsa. És minden kulcs valamelyik zárba való.
Nem vagyunk mindannyian mindenre alkalmasak. Az egyik kulcs ezt a zárat, a másik azt a zárat nyitja. És fontos, hogy megtaláljuk az éppen megfelelőt. Ezért kell a kulcskarika: kell, hogy a különböző kulcsokat valami összefogja.
Nem vagyunk mindannyian alkalmasak mindenre. De azt sem szabad elfelejtenünk, hogy mindenki alkalmas valamire. Mindenkiben van valami tehetség, valami képesség: törődnünk kell vele, észre kell vennünk, csiszolnunk kell. Észre kell venni, hogy nincs olyan ember, aki semmire sem való!
Senki sem alkalmas mindenre. De mindenki alkalmas valamire.

Tags: ,

Korzenszky Richárd OSB: Ezt a csodaszép napot…

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Zuhogott az eső két teljes héten át. Majd egyszerre csodaszép napra derült az ég. Az építkezést folytatni kellett volna, de az építőmester nem volt sehol. Elindultak keresésére. Összejárták az egész környéket, míg a végén megtalálták, ott ült – a napon. A kérdésre, hogy miért nem folytatja a munkát, a válasz csak ennyi volt:
– Hát igazán komolyan gondolják, hogy ezt a csodaszép napot pénzért eladom maguknak?
Igen, ezt a csodaszép napot, pénzért… Lótunk-futunk, fontosak vagyunk, igyekszünk sok mindent beszerezni és megszerezni, ki is merülünk bele alaposan. S közben elfelejtünk élni. Az idő könyörtelenül múlik, mi pedig elmulasztjuk a legnagyobb lehetőséget: a csodaszép napot, az életet. Dolgozni kell, természetes. Sokan boldogok lennének, ha volna munkájuk. A munkánkat nem hagyhatjuk csak úgy ott, elvégezetlenül. De oda kell figyelnünk, hogy mi legyünk urai a munkának, s ne a munka uralkodjék rajtunk.
Olyanok vagyunk sokszor, mint az a bizonyos Kis János Móricz Zsigmond elbeszélésében, aki a napszámban dolgozik, s amikor meghallja, hogy a vén Sarudi lányának lakodalma lesz, elkezd ábrándozni: vajon meghívja-e őket a gazda? S ha igen, akkor mi lesz a lakodalomban? Lesz húsleves, tyúkhúsleves, zsíros, kövér… aztán lesz töltött káposzta, megeszik belőle ötvenet…
A lakodalomba meghívják, s elkezdődik a világ „bekebelezése”, a töltött káposzta zabálása, míg nem az egyik húsdarab a töltött káposzták közül megakad a torkán. Kiöklendezi, majd visszagyömöszöli ezzel a fölkiáltással: „Dögölj meg, kutya!” A vég ismerős: megakad végleg a torkán, vonaglik, rúg, megfullad…
Ábrándozunk, mi mindent lehetne bekebelezni, magunkévá tenni, s közben megfeledkezünk arról, hogy az élet nem erről szól csupán. Megfeledkezünk a bennünket körülvevő világról, nem veszünk tudomást a tavaszról, nyárról, őszről, nem veszünk tudomást arról, hogy a napsugár ajándék, hogy arról beszél, aki „van valamiképp minden gondolatnak alján” (Ady).
– Hát igazán komolyan gondolják, hogy ezt a csodaszép napot pénzért eladom maguknak?!

Tags:

Fizikus családi kör

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Este van, este van, erők nyugalomba.
Ferdén van sávozva az eperfa lombja.
Zúg az éji bogár, sebessége V0,
F erő hat rá, azután elnémul.
Nyomatéka lészen valamennyi rögnek,
M tömegű békák szanaszét görögnek.
Udvaron egy tehén szaggatottan látszik,
Dugattyú, szivattyú meleg tejben ázik.
Jön egy futó macska és hármasba kapcsol,
De oly hirtelen fékez, hogy majd’ elpatkol.
Az ajtóban hasal egy kiszolgált kutya,
Lábát a harmadik képsíkon átnyújtja.
Benn a technikusné megszűri a tejet,
Deformált fiának enged inni egyet.
Körül az apróság Heron-labda mellett,
Csúszó- és gördülő csapágyakat kerget.
Dudálás hallatszik, megjött már a gazda,
Ne kapjon defektet a hátsó gumija!
A gazdán kék overálruha fekszik,
Statikus terhelés nyomja szegény lelkit.
Homlokát megtörli porlepte ingével,
Egész nap szántott a jó német ekével.
Kétütemű pipáját zsebéből kihúzza,
Egy ütemben rágyújt, a másikban megszívja.
Térül-fordul ám a jó háziasszony,
Illő, hogy urának nyersanyagot hozzon.
Gépszalagon hozza az egyszerű ételt,
Jól kiszámították a kerékáttételt!
De vajon ki csenget? Nézz ki fiam, Sára!
A csengő zsinórját rezgőmozgás rázza.
Egy vándor van odakint, ki is dobná Sára,
Ám a vendég bejön, s jó estét kívánna.
De már menne is a szegény,
Csak nem hat rá az erő,
Működik a gazda, mint kétkarú emelő.
Kiveszi a vándort tulajdon székéből,
S gyorsulást ad a szoba közepéről.
A vándor először forgómozgást végez,
Aztán megjátszik egy TU-154-est.
Este van, este van, az erők nyugalomban,
Nyugszik a logarléc szattyánbőr tokban.
Nem folyik folyadék a Venturi-csőben,
Nem forog csapágy Vazelin kenőcsben.
Lefeküdt a gazda, nyomja már az ágyat,
Erre a hatásra ellenhatás támad.
Úgy lett vége a napnak, pihenjenek hát,
Kívánjunk mi is jó éjszakát.

Tags:

Pilinszky János: Magasság és mélység

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Az erkölcsi és spirituális emelkedés ősi szimbóluma a hegymászó útja, erőfeszítése. Minél közelebb jutunk a hegy csúcsához, annál nagyobb területet fog át tekintetünk az alattunk elterülő vidékből: annál tisztábban és átfogóbban rajzolódik ki az élet és benne tulajdon életünk jelentése, csodálatos motiváltsága.

Az emelkedőkkel azonban a lejtők is megnőnek, s a csúcsokat szakadékok árnyékolják. Igazságos ez? Vajon csakugyan emelkedés az emelkedés, vagy újabb és még veszélyesebb csapda csupán?

A csúcs ellentmondását megpillantó értelem föltétlenül megbotránkozhat e paradoxonon, amennyiben nem lép tovább. De aki továbblép, azt a mélységiszony is fölfelé hajtja, s nem kisebb erővel, mint a csúcs vonzása.

Így lesz erkölcsi emelkedésünk legfőbb titka az alázat, és nemcsak titka, de egyedül reális mércéje is. Aki valóban emelkedik: lehetetlen, hogy mélység és magasság feszültségében ne váljék alázatossá. Mert ahogy a magasság föltételezi a mélységet, éppúgy nincs emelkedés alázat nélkül. Az alázat nem is egyéb talán, mint szüntelen és fáradhatatlan emelkedés.

A növekvő szakadék így válik maga is jótékonnyá, s épp ezáltal, hogy szünet nélkül növekszik. A lázongó ezt hajszának nevezné, a gőgös vagy fáradt belezuhanna – de az alázatos szív neki köszönheti, hogy alázatos maradhat. Magasság és mélység az ő páros szárnya.

Tags:

mekegve szeretett

péntek, augusztus 15th, 2008 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Kedves emberek! Szeretett felek s egészek!

E mese melyet elregélek, velem esett meg. Egy kellemes este szeretett kedves kezek kezemben, kedvem elregélését eképpen kezdem:
– Lehet-e? Szeretetem elébed letehetem? Lehet kell ezt ezerszer s egyszer neked elrebegnem, de megteszem nekem nem kellemetlen. Megteszem mert szeretem ezt tennem.
– Ej te gyermeteg egyed. Szereteted nekem kell. Menten beleremegek mert e szeretet éltet. Ezért legyen kedves szereteted életem szerves eleme. De este lett, ezért fekhelyed felett szemed legyen meredek. Meredek szemedre szent kezek helyezzenek kedves képeket.
Ezzel lett életem kerek. Kell-e még keresetlen kerge elemeket mekegnem? Nem.

Lackfi János: Tokok

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

A szemközti ülésen
hölgy aranykeretes szemüveggel
Vállán hegedűtok
benne mondjuk hegedű
miért is ne
Kezében hatalmas, négyszögforma rétes
benne töltelék
Csuklójára akasztva
kis nejlonszatyorban
bontatlan doboz
benne nejlonharisnya
A rétes belsejében
felszecskázott alma
az alma belsejéből
kioperálva a csutka
A doboz belsejében
barna selymes harisnya
mint hegedűtest selyme
Harisnya belsejéből
láb formája hiányzik
láb melege hiányzik
A tok belsejében
hegedűforma test
fénylik mint alma héja
Hegedű belsejében
levegő kimagozva
levegő belsejében
a zenének hiánya
kicsontozott csend gubbaszt
Egy nő meg én ülünk
a metró dobozában
metró halad
az alagút tokjában
alagút befoglalva
a város testébe
a város tokja egy ország
az ország tokja világ
Vigyázat ajtók nyílnak
ajtók csukódnak

Tags:

Korzenszky Richárd OSB: Kinyílott az aranyeső

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Híreket mondunk… Nem csak a rádió meg az újságok. Mi magunk szeretünk általában újságolni. Hatalma van a nyelvnek, hatalma van a szónak. Felelőssége van mindenkinek, aki szóra nyitja a száját.
Legalább húsz éve már, földszinten volt a szobám. Az ablakom alatt pad, szívesen telepedtek le rá öreg atyák a tavaszi napsütésben.
Este volt már. Két idős bácsi, két szerzetes beszélgetett. Mind a kettő megjárta a börtönt, az egyikük a pannonhalmi gimnázium első igazgatója volt, a másik sokat foglalkozott a liturgiával, ő fordította le magyarra először hívek számára a misekönyvet. Kovács Arisztid volt az egyik, Szunyogh Xavér atya a másik.
– Te Xavér, olyan szép napom volt máma! – hallom a csukott ablakomon keresztül.
– Milyen napod volt? Mondd még egyszer!
– Süket vagy? Nem hallod?
– Mond még egyszer! Nem hallom!
– Idefigyelj, te süket! Szép napom volt máma!
– És miért volt szép napod?
– Képzeld: Kinyílott az aranyeső!
Mi is volt ez a beszélgetés? Költészet? Valami megfoghatatlan mélység sugárzik belőle. Hányszor eszembe jutott az elmúlt évek során!
Szép napom volt: mert kinyílott az aranyeső.
Ettől a közléstől szebb lett a másik ember napja is. Rácsodálkozni a csodára. Rádöbbenni az élet titkára. Hagyni, hogy megszólítson fű, fa, virág, madárvonulás, lombhullás és rügyfakadás.
Szép napom volt…
Milyen híreket mondunk? Merjünk -e jó híreinket megosztani egymással? A látszólag jelentéktelen, szinte semmitmondó jó híreket. Hogy kinyílott az aranyeső.

Tags:

« Previous Entries Next Entries »

Search

Olavasom