karesz játszótere

Csukott szemmel feküdt a lány az intenzív osztályon. Hónapokig. A fiú mindennap meglátogatta. Mit csináltál ott?, kérdeztem. Fölhúzza a vállát. Mellette voltam, mondta. Mindennap?, kérdezem. Igen, válaszolta, beszéltem hozzá, míg föl nem nyitotta a szemét….
Ülünk egymással szemben. Szaggatottan, szünetet tartva beszél a fiú. Kerek mondatokban. Az olyan emberek fogalmaznak így, akik már sok mindent végiggondoltak. Sokat láttak. Nem ijedtek meg. És gazdálkodni tudtak a reménnyel, amit soha nem veszítettek el. Huszonegy éves. Figyelem, ami az ismerős benne a nemzedékéből. Nem találok sok azonosságot. De az is lehet, hogy nem ismerem jól a nemzedékét.

Akkor már három éve jártunk együtt. Nagyon szerettük egymást. Mindkettőnknek ez a kapcsolat volt az első olyan találkozás, amelyről pontosan tudja az ember, soha többé nem lesz ilyen. Ő tizenhat éves volt, én tizennyolc. Abban az évben érettségiztem.
Az idén tavasszal elmondtam neki valamit. Hogy egy kicsit hagyjuk abba. Adjunk egy kis szabadságot egymásnak. Három éve mindig együtt vagyunk. Túlságosan összenőttünk, mondtam neki. Én szeretlek téged, de egy kicsit szabad akarok lenni…
Egy hétfői napon azt is elmondtam, hogy van egy kedves lány… aki tetszik nekem.
Másnap, kedden, hallottam, hogy az egyik barátunk, egy fiú, karambolozott. Egy lány volt vele. Emlékszem az érzésre, ahogy a gyomrom szűkülni kezdett. De megnyugtattam magam, ő nem szokott mással autózni. Telefonálni kezdtem, de senki nem tudta, ki volt az a lány. Akire gondoltam, az otthon volt, beszéltem vele. Náluk senki nem vette föl a kagylót. Hívtam őt is, a mobilját kikapcsolta. A baleset helyszínén csak annyit mondtak, hogy a sérülteket Újpestre, az Árpád kórházba vitték.
A kórházban sem tudtak nevet mondani. A portás, amikor kérdeztem, csak legyintett. A karambolos lány?, nézett rám, és mutatta a kezével: annak annyi. Odaálltam a műtőhöz vezető folyosóra. És akkor eltolták előttem. Ő volt. Remegni kezdtem, kiszáradt a szám. Azt gondoltam, valami lehetetlen történetben járok. Amiből nincs kiút.
Csak másnap tudtam sírni.
Iszonyatos sérülések érték. Összetört a lába. A fejét ért ütés miatt kómába került. Belül is összezúzódott, a lépét eltávolították. Légzési bajok léptek fel, gégemetszést csináltak. Nem tért magához. Öt hónapig gépen lélegeztették. Altatták három hónapon át.
Az első napokban nem mertem egyedül bemenni hozzá. Egy ápolónő barátnőnket kértem meg, kísérjen el.
Ott feküdt az intenzív osztályon, az ágya épp szemben volt a bejárattal. Hónapokon át ugyan az a kép. Ott fekszik a szerelmem csukott szemmel. Aztán később, ahogy valahova a semmibe néz. Iszonyúan fájt, hogy így látom. A teste össze vissza szabdalva. A lelke ki tudja, hol jár.
A torka sípolt, katéterek, gyomorszonda, az infúzió csövei jöttek a testéből. Az orvosok azt mondták, ha túléli, egész életében feküdni fog. Rendezkedjünk be az ápolására.

Ül a fiú. Egyre lassabban beszél. Keze az ölében, az ujjai szoros fonatban egymáson. a cipőjét nézem. Nem tudok elszakadni a gondolattól, hogy huszonegy éves.

Az első időben nem tudtam, mit tegyek. Próbáltam kitalálni, mi segíthet. Arra jutottam, nekem azt kell tennem, amit az orvosok nem tudnak.
Mindennap ott voltam nála. Megöleltem, megcsókoltam. Megmostam a fogát. Bekentem a testét. Simogattam, masszíroztam, ahol lehetett. Fogtam a kezét, és beszéltem hozzá. Csukva volt a szeme, semmi jel nem mutatott arra, hogy érez valamit. De beszéltem. Állandóan beszéltem. Akkor is, ha nem hallotta.
Először nem tudtam, mit mondjak. Április volt. Beszéljek arról, hogy szép idő van, hogy csicseregnek a madarak? Meséljem el, hogy mit csináltam egész nap? Kit érdekel… És akkor kitaláltam, magunkról fogok beszélni. Arról, hogy hogyan éltünk, hogyan szerettük egymást három éven át. És elmondtam újra és újra, amit éreztem. Hogy szeretem.
És emlékeztettem arra, hogy mit fogatunk egymásnak.
Egyszer még otthon – a kórházból elképzelhetetlenül messzinek tűnt az az idő – az önpusztításról beszélgettünk. Az öngyilkosságról. És megígértük egymásnak, bármi történjék velünk, nem hagyjuk itt egymást. Nem csinálunk marhaságot. Nem hagyjuk magunk mögött az életünket. Se véletlenül, se szántszándékkal. Erre a fogadalmunkra emlékeztettem. És ebbe fogódzkodtam én is. Ilyenkor tudtam, hogy nem mehet el. Hiszen megígérte.
Fogalmam sem volt, hogy magánál van-e, hallja-e, amit mondok. Nem is érdekelt. Azt akartam, hogy vele legyek. Azt akartam, hogy dolgoztassam az agyát. Az orvosok azt mondták, a kómás állapotban ki tudja, mennyit sérült az agy. Hát akkor mozgatni kell, gondoltam. Vissza kell hozni az emlékezetét, a gondolatait. És erősíteni kell, bízni benne. És megköszönni, hogy az életet választotta.
Egy magnókazettára beszéltem, és mindennap, amikor elmentem tőle fülhallgatót erősítettem a fejére. Azt akartam, akkor is hallja a hangom, amikor nem vagyok ott. A doktornő mindig valami rossz hírrel kezdte. Számítani kell arra. Ez borzasztó volt. Amikor hónapok passzív mozdulatlansága után először megszorította a kezemet, akkor is azt mondták, ez semmit nem jelent.

Hallgatom a mondatokat, közben arra gondolok, honnan vette a bátorságot ez a fiú, hogy közbelépjen. És így. Abbahagyta az iskoláit. Nem érdekelte semmi, csak a lány. Azt mondja, akkor nem gondolt előre. Mindig csak a következő napra.

Amikor először kinyitotta a szemét, nem tudtam, látja-e, hogy ott vagyok. Megismer-e. Nem lehetett tudni, hogy az agya jobb oldali részét ért ödémia mit károsított. Beszélni nem tudott, a keze nem mozdult. Csak nézett a semmibe, hosszú időn át, nagyon hosszan. Nem regált. Majd egyszer azt mondtam, pislogjon egyet, ha megismer. Pislogott! Úristen!
Így kezdtünk beszélgetni. Később azt csináltunk, hogy megszorította a kezem, ha igent mondott, kétszer szorította, ha nemet. Csináltam egy nagy betűs ábécét. Rábökött az orrával a betűkre. A végén fényképeket vittem be. Rákérdeztem, felismeri-e, kivan rajtuk. Bökj rá az orroddal. Rábökött az orrával. Próbálj puszit adni. Nem tudott. Gyakoroltuk. Iszonyú lassan ment minden. De nem siettünk. Hová siettünk volna?
És nem volt vége. Tüdőgyulladást kapott. A műtétek során fertőzés lépett fel. A hormonháztartása felborult. Fájdalmai voltak.
Akkor még nem tudott sírni. Emelgette a fejét, nézte a lábát, és sikított. Száraz szemmel sikoltozott. És mit tehettem? Fájdalom csillapítót hoztam.
Aztán a kritikus idők elmúltak. Abban a kórházban nem tudtak már lendíteni semmit az állapotán, átkerült máshová. Ott nem akartuk hagyni. Saját felelősségünkre hazavittük. Ölben. Úgy vittem ki a parkolóba, a barátainkhoz is. És folytattuk otthon.

Most tél van. A történetet fél éve hallottam. A lány most segítséggel sántítva jár. A bokája fáj még. A fiú most lovagolni viszi, a barátokhoz, néha moziba, étterembe bicegnek. Segít a lánynak enni, fogja a kanalat, ha kell. Tavasz óta most hagyta magára először. Apjával kellett utaznia. Karácsonyra együtt lesznek megint. Mielőtt elment, felhívtam telefonon. Azt kérdeztem, felkereshetem-e a lányt. Arra kért, ne…

Szeretném meglepni ezekkel a gondolatokkal. Hogy tudja, azt gondolom az életben semmi sem véletlen…
Hihetetlenül kötődünk egymáshoz. Azelőtt ő csak azzal törődött, hogy nekem jó legyen. Önfeláldozóan csak adta, adta a szeretetét. Mi mindent kaptam tőle! Szerelmet, bizalmat, támogatást.
Amióta jól van, sokat gondolok arra, ő most átment egy rostán. Ahol minden rossz fönnakadt, s csak a jó maradt meg. Visszajött annak a lánynak, aki volt. Csak picit a hangja más. S ő, aki gátlásos volt azelőtt most sokat nevet. El tudja képzelni, milyen érzés hallani a nevetését…?

(2000. karácsonyán)

Elmúlt egy év. Tavaly a történetet a fiú mondta el. A lány akkor már otthon volt, bicegve járt, még etetni kellett, de újra beszélt, a betűket is felismerte már. Vele akkor még nem találkoztam. Azóta kétszer is beszélgettünk. És most a lány kért, ne szóljak a fiúnak. Most hadd legyen az ő ajándéka ez az emlékezés.

A szobájában ülünk. Ő egy guruló irodai széken, én az ágya szélén. Az ágyat az édesapámtól kaptam, mondja a lány, s csak később teszi hozzá, őt is, édesapámat, mint annyi mindenkit, a betegségemnek köszönhetem. Majd megmagyarázom…
Lassan beszél. Ha nem tudom, hogy húsz éves, azt is hihetném, száz. Olyan nyugalom árad belőle. Elgondolom, hova sietne. Megjárt már olyan tartományokat, oda az élők közül keveseknek adatok bebocsátás. Aki bejut, drágán fizet érte. A lány sokat fizetett, mégsem készít egyenleget. Élénken csillog a szeme, mint a bölcs embereké. Sok időkig várakozott a nemlét előszobájában. Talán ott lett övé a tudás…

Nem tudok én semmit. Csak valami eddig soha el nem képzelt harmóniát érzek. Mindennap, amikor fölébredek. A gyerekek lehetnek így, az egészen kicsi gyerekek, akik valahányszor kinyitják a szemüket, mosolyognak. Én, amikor a kórházban először kinyitottam a szemem, megkérdeztem a mamámat: Te ki vagy? Azt hittem, valami forgatáson vagyok, kerestem, hol a kamera. Ott az ágyban lassan álltak össze a képek. S amikor már tudtam a valóságot, nem maradt időm másra, erőfeszítéseket kellett tennem. Minden apró mozdulathoz mozgósítanom kellett az akaratomat és az erőim maradékát.
A szerelmemnek akartam meggyógyulni. Persze, sokan segítettek, mint ahogy addig is. De ha őszinte vagyok, neki akartam örömet szerezni. Azzal, hogy akarok gyógyulni. Hogy ügyes vagyok. Látta ő jól, hogy például járáskor nehezemre esik még egy apró lépést is megtenni. De amikor megcsináltam, megdicsért. Jól van, kicsim! Ügyes vagy! Látod, megy ez!
A dicsérete szárnyakat adott. Az övé és a másoké. S az is, hogy mindenki segített. Ma is úgy vagyok, nincs nap, hogy ne érezném az emberek szeretetét. Olyan történetek részese lettem, amelyeket egészségesen talán el sem hinnék.
Hévízen történt, kezelésre bicegtem, amikor egyszer csak se szó, se beszéd, fölkapott egy ötvenesforma úr. Harsány volt és nagyon kedves, levitt a lépcsőn. Te csak nézz ködbe mindig, és kérd meg az erős férfiakat, vigyenek oda, ahova menned kell! Vagy a betegtársam, egy néni, aki a vetélkedőn nyert egy mágneses takarót, és nekem adta. Neked nagyobb szükséged van rá, mondta. Ma is itt van az ágyamon.
Akkor még etetni kellett. A kezem sem mozgott. Mosdattak, öltöztettek, apróra vágták az ennivalómat.

Várni, míg megmozdul a kanál a következő falattal. Várni, hogy valaki lehúzza a cipődet. Hogy átkarolva fölemeljenek. Hogy a kádban elég legyen a víz. Hogy a párnát megigazítsák… Kiszolgáltatottság nap nap után. És még sokáig: fájdalom. Soha voltál türelmetlen?, kérdezem a lányt.

Nem, azt hiszem, nem. Minden mást elnyomott bennem a hála. Minden és mindenki iránt. Őiránta különösen. Hogy mellettem maradt. Hogy segített visszajönni. Hogy része az életemnek. Sokat gondolkodtam. És lehet, hogy hülyeség, amit most mondtok. Talán hihetetlen. Pedig erre jutottam: jó, hogy mindaz ami történt megtörtént velem.

Hallgatunk. Az asztalon füzetek, gyerekírással. A házi feladta. Újra tanulja hurkolni a betűket. De előbb emlékezni tanult. Elindulni a semmiből, és eljutni a gondolatig. A füzetek mellett, a gömbakváriumban halacska. Úszik körbe körbe. A halacskát figyelem. Nem merem elismételni a mondatot: „Jó, hogy ami történt, megtörtént velem.”

Más lettem. A betegségem előtt zárkózott voltam. Szorongós. Otthon alig beszéltem. Hazajöttem, s már mentem is. Jóformán aludni jártam csak haza. A családom azt hihette, hogy a barátaink között felszabadult vagyok. De ott is hallgattam.
Nem értem, mi történik ott legbelül, a lélek mélyén… Nagyon megváltoztam. Eldugott, mélyre űzött érzések jöttek elő belőlem. Érzések és vágyak, amelyekről végre beszélni tudok. A szerelmem látja ezt a legjobban. És a családom. Egy más lányt kaptak vissza. Duzzogó voltam, elhúzódó. Anyához szinte sosem értem hozzá. Most jólesik megölelnem. Sokat beszélgetünk. Mint a barátnők! A nevelőapám előtt régen mit szégyenkeztem! Pokrócba bugyoláltam magam, ha át kellett szaladnom a szobán. A betegségem alatt hányszor fürdetett, ő emelt be a kádba. Tehetetlen voltam és segített. És ilyenkor minden fölösleges dolog: szégyenkezés, türelmetlenség, egyszerűen elmúlt. Elő se jött. Vagy az édesapám. Akivel, ha találkoztunk is ültünk a kocsiban, és én hallgattam. Vele is a betegség segített újra találkozni. Szeretek vele lenni. És ez jó.

A guruló székkel az ajtóig löki magát. Ott föláll, bicegve kimegy a konyhába. Mutatja, most már nem engedi, hogy az ebédnél ugráljanak körülötte. Ha nincs az asztalon a só, föláll szépen, lassan érte megy. Nézem, ahogy a guruló székkel a lépéseket spórolja. Valaki azt mondta egyszer: a szenvedés ajándék. Ráztam a fejem akkor, nem értettem.

Nem a szenvedés, a hozadéka. Az a fontos. Hogy belül türelmes lettem. Hogy eltűnt a vadságom, a szótlan komorságom. Vidám lettem, érted ezt? És akkor lettem vidám, akkor kezdtem másokra figyelni, amikor papírforma szerinte a legrosszabb esélyeim mutatkoztak erre. Egy kíváncsi lányt látsz most. Mindenre kíváncsi. Gyűjtöm az idegen szavakat, leírom őket, megkeresem, mit jelentenek. Azt is most vettem észre, hogy tudok hallgatni. Meghallgatni. És tanácsot adni. Én, a húsz évemmel… Arra gondoltam, hogy ha tanulni tudok majd, a pszichológia megfelelő feladatot tudna adni nekem. Ott ugye, fontos, hogy az ember meg tudja hallgatni a másikat…?
Ha a szerelmem itt van, felhőtlenül boldog vagyok. a nyakába ugrom, csókolgatom, idétlenkedem. Annyira szeretem! Azt is megfigyeltem, hogy nem vagyok féltékeny, mint régen. Bízom benne, és nem fáj, ha a dolgai után jár. Nem hisztizek, ha mondjuk megnéz egy lányt. Valahogy a helyükre kerültek a dolgok, hogy mi a fontos, és mi nem az.

Azt mondja, aprókat halad előre. Nem szól, csak kitűz egy célt. Mondjuk, hogy kiviszi a szemetet. Megvárja, míg egyedül marad a házban. És akkor módszeresen nekilát. Lemegy a lépcsőn, lassan, először centiméterről centiméterre mozdítva magán, aztán a talajon már bátrabban, megy hátra, a kukához. Sok időbe telik, de nem siet. Próbatétel, mondja. Hogy fölmásztam a teraszra, az olyan nekem, mintha elfutottam volna Veszprémig. Olyan boldogság, hogy meg tudtam tenni!
A kórházban minden megtettek a lányért. De a tudomány nem kapott fogódzót, és nem ígért semmit, hogy meggyógyulhat. Föl kell készülni, hogy örök életére ágyhoz lesz kötve, mondták. Jó, válaszoltak a szülők, fölkészülünk. Be kell szerezni egy speciális liftet. Jó, mondták, beszerzünk… De belül reménykedtek. És tudták, sokan gondolnak a lányra. És sokan fohászkodnak érte. Azt is tudtán, hogy gyertyákat gyújtottak érte, és míg beteg volt, nem hagyták kialudni a lángokat soha.
A fiú akkoriban nem beszélt arról, hogy reménykedik-e. Ment minden áldott nap, és beszélt, suttogott a csukott szemmel fekvő lány fülébe. Emlékeztette, hogy egyszer megígérték egymásnak, egyik a másikát nem hagyja egyedül. A fiú ebbe az ígéretbe kapaszkodott.

A lány most kétségbeesett izgalommal gyűjti, kinek szeretne köszönetet mondani. Olyan sokan vannak…
„Mamus! Neked a nevetéseket köszönöm. És a közös, nagy sírásokat… A süteményeidet és a táncaidat, a reményeidet és a hitedet, hogy jó lesz minden. És hogy elfogadtál engem mindig. Jóban is, rosszban is…
És a többiek. Papus, a testvéreim, az édesapám, a nagyszüleim. Az orvosok, a nővérek. A masszőrök, a gyógytornászok, a logopédus és a természetgyógyászok. A takarító néni, aki mondják, még kómában is beszélt hozzám, míg felmosta a kórtermet. A portás bácsi Hévízen, és a fürdőkben dolgozó kedves emberek. Az a német házaspár, ahogy intettek: Bátorság! A közértesek, akik mindig széket adnak nekem. Az iskolámban mindenki. A felnőttek, akik anyáék helyett dolgoztak, míg ők velem voltak.
A szerelmem szülei. Akik mindent megtettek. És még annál is többet.
Hogy Neki mit köszönhetek, azt talán csak a Mindenható tudja. Lehet, hogy még ő sem teljesen pontosan. Mert én sem tudom, hogy van ez. Hogy ki, milyen erőket birtokolhat. Hogy igába lehet fogni a szeretetet… Nem tudom. Csak köszönöm nektek… Köszönöm, hogy élek!”

(2001. karácsonyán)

Forrás: Schäffer Erzsébet: Egyszer volt – történetek, találkozások