irodalom

Korzenszky Richárd OSB: Kit tetszik keresni?

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Ha egyszer lesz időm rá, meg fogom írni az érettségi találkozók lélektanát. Túl vagyok a saját negyvenöt éves találkozómon, s tanárként, később igazgatóként sokszor vettem részt találkozókon. Az ötéves az első, – ilyenkor mintha mindenki azt szeretné bizonyítani, hogy ugyanazok vagyunk, akik voltunk, nem változott semmi. A tízévesen már előkerülnek fényképek apró gyerekekről. A tizenöt évesen sokszor hencegve folyik a beszélgetés, ki vitte többre. A húszévesen megszűnnek a régi ellentétek, és örül mindenki: még mindig megvagyunk! Aztán ki ilyen ki olyan segítséget keres, van, ki orvost, van, ki nevelési jó tanácsot, van, ki segítséget a lakásfelújításhoz… A huszonöt éves találkozón aztán – közben már találkoznak már temetéseken is – sok osztály megállapodik: találkozunk lehetőleg minden évben!
Kezdő tanár voltam Győrben, a bencés gimnáziumban. Június volt, a tanév vége. Egy idős, hajlott hátú bácsi, bottal a kezében, jön föl az iskola lépcsőházában, végigcsoszog a folyosón, kinyitja az egyik osztályterem ajtaját, benéz, aztán megy tovább. Kinéz az ablakon, lassan tűnődve nézi a boltíveket.
Megszólítom:
– Segíthetek? Kit tetszik keresni?
– Köszönöm, nem… ismerős vagyok. Ide jártam. S most érettségi találkozóra jöttem.
– Hol vannak a többiek?
– A többiek… a többiek mér mind meghaltak. Három éve egyedül tartom az érettségi találkozót. Egyedül maradtam. Június közepén bejövök az iskorlába, végigjárom a folyosókat, benézek egy-egy osztályterembe… aztán lemegyek a templomba. Beülök a padba, imádkozom… és olyan jó együtt lenni velük!
Olyan jó együtt lenni velük! Ha ezt az élményt tudná adni minden iskola… s akkor, ha magunkra maradunk, sem vagyunk egyedül. Olyan jó együtt lenni velük…

Tags: ,

Momo

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Söpörte az utcát, lassan söpörte, de megállás nélkül: Minden lépésnél lélegzetvétel, minden lélegzetvételnél söprés. Lépés – lélegzetvétel – söprés. Közben néha azért kicsit megállt, s elgondolkodva maga elé nézett. Aztán megint tovább – lépés – lélegzetvétel – söprés.

Ahogy így megfontoltan haladt, előtte a piszkos utca, háta mögött a tiszta, gyakran nagy gondolatai támadtak. De szóba alig foglalható gondolatok voltak, nehezen meghatározhatók, akárcsak bizonyos illatok, amikre még épp hogy emlékezünk, vagy színek, amiktől szép volt az álmunk. Munka után, ha ott üldögélt Momónál, elmagyarázta a kislánynak a nagy gondolatait. S mivel Momo a maga módján hallgatta, az utcaseprőnek megoldódott a nyelve, s megtalálta a megfelelő szavakat.

– Látod, Momo – mondta aztán úgy példaképpen -, ez így van: az ember előtt néha egy hosszú utca van. Azt gondolná, szörnyen hosszú; ennek sose ér a végére, gondolná.

Egy ideig hallgatagon maga elé nézett, majd folytatta:

– Aztán elkezdi az ember, iparkodik. És egyre jobban iparkodik. Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami előtte van. Még jobban nekiveselkedik, félni kezd, végül a szuflája is elfogy, nem bírja tovább. Az utca meg még mindig ott van előtte. Így nem szabad csinálni.

Gondolkodott egy sort. Aztán tovább beszélt:

– Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra. Aztán megint mindig csak a következőre.

Megint megállt, töprengett, aztán hozzátette:

– Akkor örömöt okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. És így is kell, hogy legyen. – Ismét hosszú szünet, majd a folytatás: – Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán. Észre se vettük, a szuflánk se maradt ki. – Bólintott magának, s azt mondta befejezésül: – Ez fontos.

siker

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

“Sokszor és sokat nevetni; elnyerni az intelligens emberek megbecsülését, a gyermekek ragaszkodását; kivívni az őszinte kritikusok elismerését és elviselni a hamis barátok árulásait; örülni a szépnek, megtalálni másokban a jót; jobbítani egy kicsit a világon – egy egészséges gyerekkel, egy parányi kerttel vagy azzal, hogy biztos lábon állva élsz; tudni, hogy legalább egyvalaki könnyebben lélegzik, mert te voltál. Ez a boldogulás, ez a siker.” (Ralph Waldo Emerson)

Tags:

Korzenszky Richárd OSB: Toronyiránt

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Kinézek az ablakomon. Templomokat látok odaát. Zamárdi, Kőröshegy. Kőröshegyen két tornyot is, a katolikust, a reformátust.
A túlsó part látványa mindig varázslatos. Még a nem filozófus embert is bölcselkedésre indítja. Az „itt” és az „ott” nem egyszerűen elvont fogalom. Mindannyian itt vagyunk, s ki tudja, mikor, ott, odaát leszünk. „Mi van túl minden tarkaságon, világon, világon, ruhákon? A semmi – vagy az Isten…” – töpreng Babits Mihály, a költő. Mi van túl? Mi van odaát?
Ha éjszaka fölébredek s kinézek, gyakran látni a túlparti fényeket. Nappal, ha tiszta az idő, szépen látni a somogyi dombokat. Meg látni a templomokat is.
Hányszor tűnődtem már azon, hogyan találták meg őseink, elődeink a templomok helyén. A régi templomok útmutatók. Öreg halászok mesélik még ma is, milyen fontos volt nekik a tihanyi apátság templom kettős tornya, amikor a vízen hajóztak. Radar még nem volt, de voltak templomok, égre mutató tornyaikkal.
S ha kibukkant a torony a ködből, biztos volt az irány.
Labirintusnak tűnik sokszor ez a világ: nem tudom, honnan és nem tudom, hová, és nem tudom, miért… Igazodási pontok kellenének, biztos pontok. Tornyok, fölfelé mutatók.
Ebben a furcsa labirintusvilágban még egymást is könnyen elveszítjük. Szétesnek családok, megszakadnak barátságok, szembe fordulnak egymással emberek. Pedig a túlsó part mindannyiunkat vár. Egymásra kellene találnunk újra. Még itt, ezen a parton. Hogy értelmes legyen az életünk.

Tags: ,

Korzenszky Richárd OSB: A kulcskarika

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Néha – elkeseredésében – hol szülő, hol tanár ki szokott fakadni: ez a kölyök semmire sem való!
Nem szívesen hallgatom az ilyen megjegyzéseket. Mert az ember, még ha most úgy látszik is, hogy semmihez sem ért, minden ember, a legügyefogyottabbnak tűnő is az életre született, sőt: boldogságra született.
Eszembe jut a pannonhalmi szerzetesi ebédlőben látható egyik kép. Egy kulcscsomót ábrázol, különféle kulcsok, felfőzve egy karikára. És ott a felírás: „Non omnia possumus omnes”, magyarul: nem vagyunk mindannyian mindenra alkalmasak. Érdemes elgondolkodni a kulcsok példázatán. Biztos előfordult már mindannyiunkkal, hogy nem a megfelelő kulccsal próbáltunk kinyitni egy zárat. És hányszor kerestük a kulcsot a zárhoz, és mennyire örültünk, amikor végre megtaláltuk. Mert baj van, ha a zárat a nem belevaló kulccsal akarjuk kinyitni. Tönkremegy a kulcs is elromlik a zár is. Minden zárnak megvan a maga kulcsa. És minden kulcs valamelyik zárba való.
Nem vagyunk mindannyian mindenre alkalmasak. Az egyik kulcs ezt a zárat, a másik azt a zárat nyitja. És fontos, hogy megtaláljuk az éppen megfelelőt. Ezért kell a kulcskarika: kell, hogy a különböző kulcsokat valami összefogja.
Nem vagyunk mindannyian alkalmasak mindenre. De azt sem szabad elfelejtenünk, hogy mindenki alkalmas valamire. Mindenkiben van valami tehetség, valami képesség: törődnünk kell vele, észre kell vennünk, csiszolnunk kell. Észre kell venni, hogy nincs olyan ember, aki semmire sem való!
Senki sem alkalmas mindenre. De mindenki alkalmas valamire.

Tags: ,

Korzenszky Richárd OSB: Ezt a csodaszép napot…

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Zuhogott az eső két teljes héten át. Majd egyszerre csodaszép napra derült az ég. Az építkezést folytatni kellett volna, de az építőmester nem volt sehol. Elindultak keresésére. Összejárták az egész környéket, míg a végén megtalálták, ott ült – a napon. A kérdésre, hogy miért nem folytatja a munkát, a válasz csak ennyi volt:
– Hát igazán komolyan gondolják, hogy ezt a csodaszép napot pénzért eladom maguknak?
Igen, ezt a csodaszép napot, pénzért… Lótunk-futunk, fontosak vagyunk, igyekszünk sok mindent beszerezni és megszerezni, ki is merülünk bele alaposan. S közben elfelejtünk élni. Az idő könyörtelenül múlik, mi pedig elmulasztjuk a legnagyobb lehetőséget: a csodaszép napot, az életet. Dolgozni kell, természetes. Sokan boldogok lennének, ha volna munkájuk. A munkánkat nem hagyhatjuk csak úgy ott, elvégezetlenül. De oda kell figyelnünk, hogy mi legyünk urai a munkának, s ne a munka uralkodjék rajtunk.
Olyanok vagyunk sokszor, mint az a bizonyos Kis János Móricz Zsigmond elbeszélésében, aki a napszámban dolgozik, s amikor meghallja, hogy a vén Sarudi lányának lakodalma lesz, elkezd ábrándozni: vajon meghívja-e őket a gazda? S ha igen, akkor mi lesz a lakodalomban? Lesz húsleves, tyúkhúsleves, zsíros, kövér… aztán lesz töltött káposzta, megeszik belőle ötvenet…
A lakodalomba meghívják, s elkezdődik a világ „bekebelezése”, a töltött káposzta zabálása, míg nem az egyik húsdarab a töltött káposzták közül megakad a torkán. Kiöklendezi, majd visszagyömöszöli ezzel a fölkiáltással: „Dögölj meg, kutya!” A vég ismerős: megakad végleg a torkán, vonaglik, rúg, megfullad…
Ábrándozunk, mi mindent lehetne bekebelezni, magunkévá tenni, s közben megfeledkezünk arról, hogy az élet nem erről szól csupán. Megfeledkezünk a bennünket körülvevő világról, nem veszünk tudomást a tavaszról, nyárról, őszről, nem veszünk tudomást arról, hogy a napsugár ajándék, hogy arról beszél, aki „van valamiképp minden gondolatnak alján” (Ady).
– Hát igazán komolyan gondolják, hogy ezt a csodaszép napot pénzért eladom maguknak?!

Tags:

Fizikus családi kör

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Este van, este van, erők nyugalomba.
Ferdén van sávozva az eperfa lombja.
Zúg az éji bogár, sebessége V0,
F erő hat rá, azután elnémul.
Nyomatéka lészen valamennyi rögnek,
M tömegű békák szanaszét görögnek.
Udvaron egy tehén szaggatottan látszik,
Dugattyú, szivattyú meleg tejben ázik.
Jön egy futó macska és hármasba kapcsol,
De oly hirtelen fékez, hogy majd’ elpatkol.
Az ajtóban hasal egy kiszolgált kutya,
Lábát a harmadik képsíkon átnyújtja.
Benn a technikusné megszűri a tejet,
Deformált fiának enged inni egyet.
Körül az apróság Heron-labda mellett,
Csúszó- és gördülő csapágyakat kerget.
Dudálás hallatszik, megjött már a gazda,
Ne kapjon defektet a hátsó gumija!
A gazdán kék overálruha fekszik,
Statikus terhelés nyomja szegény lelkit.
Homlokát megtörli porlepte ingével,
Egész nap szántott a jó német ekével.
Kétütemű pipáját zsebéből kihúzza,
Egy ütemben rágyújt, a másikban megszívja.
Térül-fordul ám a jó háziasszony,
Illő, hogy urának nyersanyagot hozzon.
Gépszalagon hozza az egyszerű ételt,
Jól kiszámították a kerékáttételt!
De vajon ki csenget? Nézz ki fiam, Sára!
A csengő zsinórját rezgőmozgás rázza.
Egy vándor van odakint, ki is dobná Sára,
Ám a vendég bejön, s jó estét kívánna.
De már menne is a szegény,
Csak nem hat rá az erő,
Működik a gazda, mint kétkarú emelő.
Kiveszi a vándort tulajdon székéből,
S gyorsulást ad a szoba közepéről.
A vándor először forgómozgást végez,
Aztán megjátszik egy TU-154-est.
Este van, este van, az erők nyugalomban,
Nyugszik a logarléc szattyánbőr tokban.
Nem folyik folyadék a Venturi-csőben,
Nem forog csapágy Vazelin kenőcsben.
Lefeküdt a gazda, nyomja már az ágyat,
Erre a hatásra ellenhatás támad.
Úgy lett vége a napnak, pihenjenek hát,
Kívánjunk mi is jó éjszakát.

Tags:

Pilinszky János: Magasság és mélység

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Az erkölcsi és spirituális emelkedés ősi szimbóluma a hegymászó útja, erőfeszítése. Minél közelebb jutunk a hegy csúcsához, annál nagyobb területet fog át tekintetünk az alattunk elterülő vidékből: annál tisztábban és átfogóbban rajzolódik ki az élet és benne tulajdon életünk jelentése, csodálatos motiváltsága.

Az emelkedőkkel azonban a lejtők is megnőnek, s a csúcsokat szakadékok árnyékolják. Igazságos ez? Vajon csakugyan emelkedés az emelkedés, vagy újabb és még veszélyesebb csapda csupán?

A csúcs ellentmondását megpillantó értelem föltétlenül megbotránkozhat e paradoxonon, amennyiben nem lép tovább. De aki továbblép, azt a mélységiszony is fölfelé hajtja, s nem kisebb erővel, mint a csúcs vonzása.

Így lesz erkölcsi emelkedésünk legfőbb titka az alázat, és nemcsak titka, de egyedül reális mércéje is. Aki valóban emelkedik: lehetetlen, hogy mélység és magasság feszültségében ne váljék alázatossá. Mert ahogy a magasság föltételezi a mélységet, éppúgy nincs emelkedés alázat nélkül. Az alázat nem is egyéb talán, mint szüntelen és fáradhatatlan emelkedés.

A növekvő szakadék így válik maga is jótékonnyá, s épp ezáltal, hogy szünet nélkül növekszik. A lázongó ezt hajszának nevezné, a gőgös vagy fáradt belezuhanna – de az alázatos szív neki köszönheti, hogy alázatos maradhat. Magasság és mélység az ő páros szárnya.

Tags:

Lackfi János: Tokok

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

A szemközti ülésen
hölgy aranykeretes szemüveggel
Vállán hegedűtok
benne mondjuk hegedű
miért is ne
Kezében hatalmas, négyszögforma rétes
benne töltelék
Csuklójára akasztva
kis nejlonszatyorban
bontatlan doboz
benne nejlonharisnya
A rétes belsejében
felszecskázott alma
az alma belsejéből
kioperálva a csutka
A doboz belsejében
barna selymes harisnya
mint hegedűtest selyme
Harisnya belsejéből
láb formája hiányzik
láb melege hiányzik
A tok belsejében
hegedűforma test
fénylik mint alma héja
Hegedű belsejében
levegő kimagozva
levegő belsejében
a zenének hiánya
kicsontozott csend gubbaszt
Egy nő meg én ülünk
a metró dobozában
metró halad
az alagút tokjában
alagút befoglalva
a város testébe
a város tokja egy ország
az ország tokja világ
Vigyázat ajtók nyílnak
ajtók csukódnak

Tags:

Korzenszky Richárd OSB: Kinyílott az aranyeső

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Híreket mondunk… Nem csak a rádió meg az újságok. Mi magunk szeretünk általában újságolni. Hatalma van a nyelvnek, hatalma van a szónak. Felelőssége van mindenkinek, aki szóra nyitja a száját.
Legalább húsz éve már, földszinten volt a szobám. Az ablakom alatt pad, szívesen telepedtek le rá öreg atyák a tavaszi napsütésben.
Este volt már. Két idős bácsi, két szerzetes beszélgetett. Mind a kettő megjárta a börtönt, az egyikük a pannonhalmi gimnázium első igazgatója volt, a másik sokat foglalkozott a liturgiával, ő fordította le magyarra először hívek számára a misekönyvet. Kovács Arisztid volt az egyik, Szunyogh Xavér atya a másik.
– Te Xavér, olyan szép napom volt máma! – hallom a csukott ablakomon keresztül.
– Milyen napod volt? Mondd még egyszer!
– Süket vagy? Nem hallod?
– Mond még egyszer! Nem hallom!
– Idefigyelj, te süket! Szép napom volt máma!
– És miért volt szép napod?
– Képzeld: Kinyílott az aranyeső!
Mi is volt ez a beszélgetés? Költészet? Valami megfoghatatlan mélység sugárzik belőle. Hányszor eszembe jutott az elmúlt évek során!
Szép napom volt: mert kinyílott az aranyeső.
Ettől a közléstől szebb lett a másik ember napja is. Rácsodálkozni a csodára. Rádöbbenni az élet titkára. Hagyni, hogy megszólítson fű, fa, virág, madárvonulás, lombhullás és rügyfakadás.
Szép napom volt…
Milyen híreket mondunk? Merjünk -e jó híreinket megosztani egymással? A látszólag jelentéktelen, szinte semmitmondó jó híreket. Hogy kinyílott az aranyeső.

Tags:

« Previous Entries Next Entries »

Search

Olavasom