Hat kenyér és a szabad akarat

hétfő, december 1st, 2008 | Besorolás nélkül

A délután csak nem akart véget érni. Zalában jártam, azok között a mesebeli dombok és völgyek között, amiket – nem lehetett másképp – játékos jókedvében hengergetett, vájogatott oda a Teremtő.

Szinte látom.
Térül, fordul, ide egy kerek kis kupacot, oda egy fancsalit, na, tessék, közéjük kanyargatok egy kis erecskét, nem meredeken, dehogy, csak lankásan, hadd barangoljanak a partján, dombra föl, völgybe le a bocskoros vándorok. A parasztocskáknak is meglesz így az örömük. Megszántani, bevetni belátom, izzadságos ezeket a dombhátakat, de majd megtalálják a módját, hogy örömöt leljenek bennük. Jóféle kis gyalogszőlők, közéjük pincék, présházak… Nem féltem én a férfiembert! Majd még úgy kell leimádkozni őket az asszonyoknak a „hegyről”… – somolygott hamiskásan az Úr, mintha csak a jövőbe látott volna. Ráadásnak adok erdőket erős fákkal, aljukban jószagú gombákkal, bogyókat, s gesztenyét. Szúrósat, no, de ha kibomlik, édes az! Sütve, főzve, mindegy, majd még tudom, megköszönik…
Így tett-vett, szöszmötölt a Jóisten, néha huncutul összecsippentette a szemét közben, s valamit még belekevert a jó zalai földbe.
Mi volt az, mi nem, ki tudja, de valaminek lennie kellett, mert utána elmosolyodott, nagyot sóhajtott, s úgy rajtafelejtette tulajdon teremtett dombjain, völgyein a szemét, úgy örvendett annak, amit látott, hogy nagy titokban, a nagy erős öklével, ni, egy könnycseppet csak eldörgölt a szakálla fölött.
Hát most már elárultam, ezen a vidéken jártam.

Reggel még esett, a vonatablak üvegén sávokban csorgott le a víz, de a Balaton déli partján, Lelle után már a kis kalauzlány se vette föl a sötétkék csuklyáját, amikor magasra lendítette a kezét, hogy indulhatunk.
Szemben velem ősz hajú néni olvasgatott, a Délitől egészen idáig nem szólt semmit. Most elnyílt arccal átmutat a vízen.
– Arrafelé már derül…
Valóban. A három napja szürke égbolt a Badacsony fölött meghasadt, az égszínkék nyiladék egyre tágul. Könnyű szelek járnak, söprűzik a felhőket ők is. Amikor Keszthelyen leszállunk, már kisüt a nap, a tócsák ugyan hűvösen csillognak, de a park fáinak sárga és vörös levelei pompázatos árnyalatokban ragyognak.
A keszthelyi piacon mogyorót vettem, háromféle színűt. Sötétbordót, barnapirosat és aranybarnát. Meg mandulát vagy három marékkal. Hamvas otellót is választottam volna, de azt mondták, lesz az majd ott, hazája az otellónak, ahová készülünk.
Igazat mondtak.
Szürkületkor érünk a tetőre. Egy földúton lefordulunk a szőlőhegy oldalába, nemsokára ott a kis présház. Ide igyekeztünk.
A nap most bukik le éppen. Utolsó meleg sugara fényességbe vonja a kis ház meszelt oromfalát, aztán halkan lecsúszik a falról a meleg is, a fény is, ott marad a présház csöndes fehérben.
Nyitva az ajtó.
Odabent kosarakban, mint fekete gyöngy, halomban a szőlő, mellette vér csorog az öreg prés csatornáján, vérnél is feketébb az otelló nedűje.
Az idős férfi csak a könyökét nyújtja, nevet, érdes tenyere lucskos vörös lé, felesége kezel helyette, kis padot hoz, közel teszi a vaskályhához.
– Mindjárt meleg lesz, üljenek csak le. Most gyújtottam el a tüzet…
A kályha ajtaja nyitva, a láng körbenyaldossa a parázsló venyigén a fahasábot. Nézem a tüzet. A gazda elérti a pillantásomat.
– Egy ezermester hegesztette a szomszéd faluból, áldjuk a kezét, úgy kitalálta! Meglátják, mindjárt meleg lesz! Ott az a kis rács, arra ráteszünk krumplit, almát – nem is kell más…!
A szemközti falon keretben régi fénykép. Nagy bajuszú, jó arcú, magas parasztember néz szembe az érkezőkkel.
A gazda odaáll mellém. Hallgatunk.
– A nagyapám. Övé volt a présház. Ő építette. A pincét később vájták alá. De nézze meg, ma sem kell jobb.
A másik helyiségben fölnyitja a padlatba vágott hatalmas deszkafedést. Jókora hűvös, földbevájt pince van alattunk. Széles, öreg, enyhe lejtésű falépcsők.
– Amennyi a családnak kell, elfér az ide.
Az asszony az asztal felé kerül.
– Most csak ez a kis kenyér van, zsírral, zöldpaprikával, egyenek egy falatot! Egy kis mustot kóstolnak?
A csorgó szőlőprés felé int. A férfi törli a kezét.
– Vagy inkább a tavalyi borból…?
A markában elvész a pohár, koccintunk. Nézem a mustot.
– Milyen az idei termés?
– Volt már jobb is, de én azt mondom, soha ne legyen rosszabb… No, ugye, melegszik már..?
Jó a kályha közelében. Lekerül a vastag kendő a vállamról. Persze a must és a tavalyi bor is tudja a dolgát. Gondosan megágyaznak a zöldpaprikával koronázott zsíros kenyérnek. Eszem, mintha napok óta nem ettem volna. Régi ízek omlanak szét a számban, elfelejtett esték emléke ül az öreg présházban.
Az utolsó falat után küldök egy korty bort.
– Ritka jó kenyér van errefelé…
Nevet a férfi.
– Nem bolti. A feleségem sütötte…
– Még süt kenyeret?
Az asszony az asztal mögött áll, a paprika csumáit takarítja össze.
– Hat kenyeret sütök minden héten. Visznek a gyerekek, az unokák, kitart nekik is, nekünk is.
Hat kenyér minden héten. Fájós lábak, roppanó derekak. Az ember fölfűti az öreg kemencét, az asszony kovászt tör, bedagaszt. Hat kenyér… Hólyagosra kell verni a tésztát… Akkor lesz jó a kenyér, ha dagasztáskor a homlokodról lecsöppen az izzadság… Emlékszem, ezt mondta nagyanyám.
Mesélik itt a hegyben, ők ketten mindent együtt csinálnak. A szőlőt, a kertet. Ott a családnak mindenük megterem. Gombászni is kettesben járnak, makkot gyűjteni. Mintha valami szelíd belső motor hajtaná őket.
És békések, sose sietnek. Mondják, akik ismerik őket, mindig mosolygósak. Pedig gondolom, Lukács Tibor és felesége, Magdi néni nem hallotta Jung megfogalmazását a szabad akaratról. Szabad akarat az, hogy derűsen teszed azt, amit tenned kell…
Dobronhegy fölött, abból a kis présházból nehéz volt elköszönni. S jó lenne egyszer visszatalálni…
Tartsa meg gazdáikat a jó Isten, jó egészségben 
sokáig.

(forrás: képmás magazin novemberi száma)

Tags: ,

No comments yet.

Leave a comment

Search

Olavasom