karesz játszótere

Korzenszky Richárd OSB: Ahol az ég és a föld találkozik

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Két szerzetes azt olvasta egyszer egy régi könyvben, hogy a világ
végén van egy hely, ahol az ég és a föld találkozik. Elhatározták,
hogy megkeresik ezt a helyet, és mindaddig vissza nem térnek, amíg nem
találják. Van ott egy ajtó, így olvasták, – csak be kell kopogni
rajta, és máris az Istennél van az ember. Végigjárták a világot,
kiálltak számtalan veszélyt, mindenféle kísértéssel találkoztak, ami
az embert útjáról eltéríthetné. Amit kerestek, végül megtalálták. Ott
álltak az ajtó előtt, bekopogtak rajta, és szívszorongva várták, hogy
kinyíljon. S amikor kinyílott, beléptek rajta, s ott álltak – otthon,
kolostori cellájukban. És akkor megértették, hogy az a hely, ahol az
ég és a föld találkozik, itt van, ezen a földön, ott ahová az Isten
állított minket.
Hányszor érezzük úgy, hogy nem jó helyen élünk. Hogy nem jókor
születtünk. Mennyien voltak és vannak mindig, akik úgy érzik, el
kellene indulni, szerencsét próbálni, mert másutt majd jobb lesz.
Az ember saját magát nem tudja elhagyni. Magamat mindig magammal
viszem. Ez mindig a legnehezebb csomagom.
Akárhová megyek, lehet hogy mások a körülmények, de a lényeg ugyanaz
marad: a saját bőrömből nem tudok kibújni. Önmagammal kell tisztába
jönnöm, saját képességeimmel, adottságaimmal, és vállalnom kell
önmagamat. Mert mindig emberben adottságok, képességek vannak, csak
fel kell ismerni. Ha vállalnám a kalandot, hogy útra keljek és
szerencsét próbálja, vállalnom kell, hogy megismerjem saját magamat.
És rádöbbenek, hogy az a hely, ahol az ég és a föld találkozik, itt
van – nem kell érte világgá mennem. Itt van, ezen a földön, s éppen
ott, ahová engem állított az Isten.

Tags: hit, Korzenszky Richárd

Korzenszky Richárd OSB: Inkább zoknit mosok…

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Mondhatjuk, hogy az egész életünk nem áll másból, mint választások,
döntések sorozatából.
Sokan vannak még, akik emlékeznek Mensáros László színházi
alakításaira, televíziós szerepléseire, arcvonásaira, bölcs, néha
ravaszkás mosolyára. Bencés diák volt Budapesten, megküzdötte az
életét, sokféle próbatételt ki kellett állnia. Súlyos szívműtét után
lábadozni jött Pannonhalmára, örült, hogy közöttünk lehetett. Aztán
újra és újra eljött pihenni, feltöltődni, elcsendesedni. Ilyenkor
megkértük, tartson egy rendhagyó irodalomórát, vagy beszéljen a
diákoknak muzsikáról, színházról. Volt két nagyszerű előadóestje,
sokan látták bizonyára: az egyik A XX. század, a másik egy Arany János
műsor volt. A tornateremben voltak ezek az előadások, nem volt kötelező
a diákoknak. Azért a tornaterem általában zsúfolásig megtelt, Laci
bácsi élvezte az otthonosságot, szívesen szerepelt s beszélgetett a
gyerekekkel.
Az egyik ilyen előadóest után, másnap reggel találkozom az egyik
fiúval. Megkérdeztem tőle, milyen volt tegnap a Mensáros-est. Furcsán,
alulról néz rám, látom, nem lett volna szabad éppen neki föltennem ezt
a kérdést.
– Talán nem voltál ott?
Csend…
Majd tovább kérdem:
– Hát mit csináltál az este?
Kis hallgatás után megszólal:
– Gondolkodtam: lemenjek, ne menjek, lemenjek, ne menjek…
Aztán úgy gondoltam, inkább zoknit mosok…
Klasszikus példává vált számomra ez az eset. Mert tudja minden szülő
és diákotthoni nevelő, hogy amit a fiú csinált, az önmagában nem
rossz. Sőtt: jó. Kívánatos. Kötelező. Édesanyém engem is úgy hagyott
ott a diákotthonban, hogy a lelkemre kötötte: az alsónadrágot, a
zoknit minden nap tessék kimosni…
És itt mi történt? Két jó dolog között kellett választani. A
Mensáros-est és a zoknimosás között. Az adott időben azonban ennek a
fiúnak valami mégsem sikerült. Nem tudta a jó és a jobb közül a jobbat
választani.
Az egész élet választások sorozata. Sokszor nem a jó és a rossz között
kell választanunk, hanem a jó és a még jobb között. Kell, hogy ne
válljunk érzéketlenné. S az adott pillanatban kell hogy mindig a
jobbat tudjuk választani.

Tags: hit, Korzenszky Richárd

Korzenszky Richárd OSB: Kit tetszik keresni?

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Ha egyszer lesz időm rá, meg fogom írni az érettségi találkozók lélektanát. Túl vagyok a saját negyvenöt éves találkozómon, s tanárként, később igazgatóként sokszor vettem részt találkozókon. Az ötéves az első, – ilyenkor mintha mindenki azt szeretné bizonyítani, hogy ugyanazok vagyunk, akik voltunk, nem változott semmi. A tízévesen már előkerülnek fényképek apró gyerekekről. A tizenöt évesen sokszor hencegve folyik a beszélgetés, ki vitte többre. A húszévesen megszűnnek a régi ellentétek, és örül mindenki: még mindig megvagyunk! Aztán ki ilyen ki olyan segítséget keres, van, ki orvost, van, ki nevelési jó tanácsot, van, ki segítséget a lakásfelújításhoz… A huszonöt éves találkozón aztán – közben már találkoznak már temetéseken is – sok osztály megállapodik: találkozunk lehetőleg minden évben!
Kezdő tanár voltam Győrben, a bencés gimnáziumban. Június volt, a tanév vége. Egy idős, hajlott hátú bácsi, bottal a kezében, jön föl az iskola lépcsőházában, végigcsoszog a folyosón, kinyitja az egyik osztályterem ajtaját, benéz, aztán megy tovább. Kinéz az ablakon, lassan tűnődve nézi a boltíveket.
Megszólítom:
– Segíthetek? Kit tetszik keresni?
– Köszönöm, nem… ismerős vagyok. Ide jártam. S most érettségi találkozóra jöttem.
– Hol vannak a többiek?
– A többiek… a többiek mér mind meghaltak. Három éve egyedül tartom az érettségi találkozót. Egyedül maradtam. Június közepén bejövök az iskorlába, végigjárom a folyosókat, benézek egy-egy osztályterembe… aztán lemegyek a templomba. Beülök a padba, imádkozom… és olyan jó együtt lenni velük!
Olyan jó együtt lenni velük! Ha ezt az élményt tudná adni minden iskola… s akkor, ha magunkra maradunk, sem vagyunk egyedül. Olyan jó együtt lenni velük…

Tags: hit, Korzenszky Richárd

Momo

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

siker

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

“Sokszor és sokat nevetni; elnyerni az intelligens emberek megbecsülését, a gyermekek ragaszkodását; kivívni az őszinte kritikusok elismerését és elviselni a hamis barátok árulásait; örülni a szépnek, megtalálni másokban a jót; jobbítani egy kicsit a világon – egy egészséges gyerekkel, egy parányi kerttel vagy azzal, hogy biztos lábon állva élsz; tudni, hogy legalább egyvalaki könnyebben lélegzik, mert te voltál. Ez a boldogulás, ez a siker.” (Ralph Waldo Emerson)

Tags: idézetek

80 píz

péntek, augusztus 15th, 2008 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Hétvégi pihenőnapom boldog relaxációjának közepén éktelen dudálás szakított el kerti lazsálós székem és a söröm mellől. A kapumban egy ci… szóval egy Győzike-féle mutálódott emberszerű parazitoid egyed állt egy sokrendbeli KRESZ szabálysértéssel, ami távolról egészen Lada-szerűnek tűnt. Megdöbbenve a kapuhoz mentem, ahol a retineger azt kérdezte, hogy:
– Aztat montak, hogy maga itten a rendőr. Télleg?
Rábólintottam, majd odasandítottam a gázóra tetején elhelyezett, nem rendeltetésszerűen használt labdaütő sporteszközömre, hogy a fiaim nem vittek-e el játszani. (Ott volt.)

Az egyeden eközben kitört a fajtájára jellemző szófosás, amiből a következőket vettem le: ő dinnye-árulásból, sok munkával tartja el Ali babát (aki feleség), és a 40 fk. (fiatalkorú)rablót (akik a szaporulat). Igaz ő neven nevezte őket, de ki bír ennyit megjegyezni? Ezen tevékenysége során hangos szóval hirdeti az áruját, amelyre kicsiny falunkban kijött a házából egy szteroid-terminátor küllemű ember, kalapban. Feltette egyedünknek az általános kérdést:
– Mennyi a dinnye?
A Gangesz-export erre rávágta, hogy:
– 80 piiz!
A kalapos emberhegy erre felkapta a csomagtartóból a legnagyobb dinnyét, megveregette a becsületes EU és HACP szabványok szerinti zöldség-adoptációs szakmanager vállát, a kezébe nyomott 1, azaz egy darab fém 100 forintost, majd „A többi a tied, Gazsi!” felkiáltassál lakásába hömpölygött.

Egyedünk meglepődöttségében (nem szokta magyartól az ilyet) szólni sem bírt eleinte, egészen elsápadt, mondhatni kávészínű lett, később meg hiába kiabált, nem jött ki senki, ezert kérdezősködve haladt, hogy
színem elé járuljon. Ekkor én mar nagyon röhögtem, de ugye a hivatástudat megkérdezte belőlem, hogy mégis mit var tőlem? Fizessem ki a fennmaradó hátralékos tőkét, vagy statáriális alapon számoljak le a gaz dinnyerablóval? (Neki persze mindkettő verzió együtt kellett volna, de az ugye árukapcsolás, melyet a BTK büntetni rendel némely esetekben. Én ezt ‘némely eset’-nek ítéltem meg.) Felvilágosítottam, hogy ez nem bűncselekmény, nem szabálysértés, ez félreértésből eredeztethető huncutkodás fennforgása, mivel ő mondta a dinnye / 80 Ft-ot az embernek, akit én természetesen nem is ismerek, nem is ismerhetek, hiszen a szomszédom és csak cirka 25 éve élünk egymás mellett. Finoman mindenfele árusítási engedélyekkel, higiéniás
biszbaszokkal, számlákkal, és egyéb kóros APEH/TB stb. tünetegyüttesekkel kapcsolatosan kezdtem érdeklődni, amire ő meglepődött, hogy az meg minek, és kezdett afelé hajlani, hogy nem is akkora érték az a dinnye! Ezek után felbiztattam a derek kufárt, hogy menjen vissza a házhoz, ott addig kiabáljon, amíg elő nem kerül valaki, és annak mondja meg, hogy a Kmb-s küldte a jussáért! A halmozottan hátrányos helyzetű társadalom-szimbióta hálálkodva elporzott.

Másnap eszembe jutott a dolog, elmentem egy illetőhöz, aki talán a sógorom, de biztos, hogy a szomszédomban lakik, bar ettől akar a dinnyeelsajátító is lehetett. Rákérdeztem, mi történt. Elmondta, hogy
őneki 80 Ft-ot mondott a H. Aladar-klón, annyit is fizetett. Ezzel ő a továbbiakban nem kívánt foglalkozni, örült az akciós dinnyének. Falatozás közben ismét megzavarta mélabús maganyában a rikácsolás. Kiballagott, és miután azt hallotta a melone-kupectől, hogy én a jogos járandóságáért küldtem, leakasztott neki két rettenetes nagy sallert, kétszer megrúgta, majd közölte vele, hogy itt a jussa, de menjen vissza énhozzám, és mondja meg nekem, hogy vasárnap van, fáradt, ő pihen, ennél jobban most nem veri meg, egyébként is én vagyok a rendőr, verjem én. Ezek után megbeszéltük, hogy vajon milyen rajta kívül álló okból nem jöhetett vissza hozzam a dinnyebróker, majd két fél szilva és két üveg sör elfogyasztását követően távoztam.

forrás: HIX móka

Tags: humoros

Korzenszky Richárd OSB: Toronyiránt

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Kinézek az ablakomon. Templomokat látok odaát. Zamárdi, Kőröshegy. Kőröshegyen két tornyot is, a katolikust, a reformátust.
A túlsó part látványa mindig varázslatos. Még a nem filozófus embert is bölcselkedésre indítja. Az „itt” és az „ott” nem egyszerűen elvont fogalom. Mindannyian itt vagyunk, s ki tudja, mikor, ott, odaát leszünk. „Mi van túl minden tarkaságon, világon, világon, ruhákon? A semmi – vagy az Isten…” – töpreng Babits Mihály, a költő. Mi van túl? Mi van odaát?
Ha éjszaka fölébredek s kinézek, gyakran látni a túlparti fényeket. Nappal, ha tiszta az idő, szépen látni a somogyi dombokat. Meg látni a templomokat is.
Hányszor tűnődtem már azon, hogyan találták meg őseink, elődeink a templomok helyén. A régi templomok útmutatók. Öreg halászok mesélik még ma is, milyen fontos volt nekik a tihanyi apátság templom kettős tornya, amikor a vízen hajóztak. Radar még nem volt, de voltak templomok, égre mutató tornyaikkal.
S ha kibukkant a torony a ködből, biztos volt az irány.
Labirintusnak tűnik sokszor ez a világ: nem tudom, honnan és nem tudom, hová, és nem tudom, miért… Igazodási pontok kellenének, biztos pontok. Tornyok, fölfelé mutatók.
Ebben a furcsa labirintusvilágban még egymást is könnyen elveszítjük. Szétesnek családok, megszakadnak barátságok, szembe fordulnak egymással emberek. Pedig a túlsó part mindannyiunkat vár. Egymásra kellene találnunk újra. Még itt, ezen a parton. Hogy értelmes legyen az életünk.

Tags: hit, Korzenszky Richárd

Korzenszky Richárd OSB: A kulcskarika

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Néha – elkeseredésében – hol szülő, hol tanár ki szokott fakadni: ez a kölyök semmire sem való!
Nem szívesen hallgatom az ilyen megjegyzéseket. Mert az ember, még ha most úgy látszik is, hogy semmihez sem ért, minden ember, a legügyefogyottabbnak tűnő is az életre született, sőt: boldogságra született.
Eszembe jut a pannonhalmi szerzetesi ebédlőben látható egyik kép. Egy kulcscsomót ábrázol, különféle kulcsok, felfőzve egy karikára. És ott a felírás: „Non omnia possumus omnes”, magyarul: nem vagyunk mindannyian mindenra alkalmasak. Érdemes elgondolkodni a kulcsok példázatán. Biztos előfordult már mindannyiunkkal, hogy nem a megfelelő kulccsal próbáltunk kinyitni egy zárat. És hányszor kerestük a kulcsot a zárhoz, és mennyire örültünk, amikor végre megtaláltuk. Mert baj van, ha a zárat a nem belevaló kulccsal akarjuk kinyitni. Tönkremegy a kulcs is elromlik a zár is. Minden zárnak megvan a maga kulcsa. És minden kulcs valamelyik zárba való.
Nem vagyunk mindannyian mindenre alkalmasak. Az egyik kulcs ezt a zárat, a másik azt a zárat nyitja. És fontos, hogy megtaláljuk az éppen megfelelőt. Ezért kell a kulcskarika: kell, hogy a különböző kulcsokat valami összefogja.
Nem vagyunk mindannyian alkalmasak mindenre. De azt sem szabad elfelejtenünk, hogy mindenki alkalmas valamire. Mindenkiben van valami tehetség, valami képesség: törődnünk kell vele, észre kell vennünk, csiszolnunk kell. Észre kell venni, hogy nincs olyan ember, aki semmire sem való!
Senki sem alkalmas mindenre. De mindenki alkalmas valamire.

Tags: hit, Korzenszky Richárd

Korzenszky Richárd OSB: Ezt a csodaszép napot…

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Zuhogott az eső két teljes héten át. Majd egyszerre csodaszép napra derült az ég. Az építkezést folytatni kellett volna, de az építőmester nem volt sehol. Elindultak keresésére. Összejárták az egész környéket, míg a végén megtalálták, ott ült – a napon. A kérdésre, hogy miért nem folytatja a munkát, a válasz csak ennyi volt:
– Hát igazán komolyan gondolják, hogy ezt a csodaszép napot pénzért eladom maguknak?
Igen, ezt a csodaszép napot, pénzért… Lótunk-futunk, fontosak vagyunk, igyekszünk sok mindent beszerezni és megszerezni, ki is merülünk bele alaposan. S közben elfelejtünk élni. Az idő könyörtelenül múlik, mi pedig elmulasztjuk a legnagyobb lehetőséget: a csodaszép napot, az életet. Dolgozni kell, természetes. Sokan boldogok lennének, ha volna munkájuk. A munkánkat nem hagyhatjuk csak úgy ott, elvégezetlenül. De oda kell figyelnünk, hogy mi legyünk urai a munkának, s ne a munka uralkodjék rajtunk.
Olyanok vagyunk sokszor, mint az a bizonyos Kis János Móricz Zsigmond elbeszélésében, aki a napszámban dolgozik, s amikor meghallja, hogy a vén Sarudi lányának lakodalma lesz, elkezd ábrándozni: vajon meghívja-e őket a gazda? S ha igen, akkor mi lesz a lakodalomban? Lesz húsleves, tyúkhúsleves, zsíros, kövér… aztán lesz töltött káposzta, megeszik belőle ötvenet…
A lakodalomba meghívják, s elkezdődik a világ „bekebelezése”, a töltött káposzta zabálása, míg nem az egyik húsdarab a töltött káposzták közül megakad a torkán. Kiöklendezi, majd visszagyömöszöli ezzel a fölkiáltással: „Dögölj meg, kutya!” A vég ismerős: megakad végleg a torkán, vonaglik, rúg, megfullad…
Ábrándozunk, mi mindent lehetne bekebelezni, magunkévá tenni, s közben megfeledkezünk arról, hogy az élet nem erről szól csupán. Megfeledkezünk a bennünket körülvevő világról, nem veszünk tudomást a tavaszról, nyárról, őszről, nem veszünk tudomást arról, hogy a napsugár ajándék, hogy arról beszél, aki „van valamiképp minden gondolatnak alján” (Ady).
– Hát igazán komolyan gondolják, hogy ezt a csodaszép napot pénzért eladom maguknak?!

Tags: hit

Fizikus családi kör

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Este van, este van, erők nyugalomba.
Ferdén van sávozva az eperfa lombja.
Zúg az éji bogár, sebessége V0,
F erő hat rá, azután elnémul.
Nyomatéka lészen valamennyi rögnek,
M tömegű békák szanaszét görögnek.
Udvaron egy tehén szaggatottan látszik,
Dugattyú, szivattyú meleg tejben ázik.
Jön egy futó macska és hármasba kapcsol,
De oly hirtelen fékez, hogy majd’ elpatkol.
Az ajtóban hasal egy kiszolgált kutya,
Lábát a harmadik képsíkon átnyújtja.
Benn a technikusné megszűri a tejet,
Deformált fiának enged inni egyet.
Körül az apróság Heron-labda mellett,
Csúszó- és gördülő csapágyakat kerget.
Dudálás hallatszik, megjött már a gazda,
Ne kapjon defektet a hátsó gumija!
A gazdán kék overálruha fekszik,
Statikus terhelés nyomja szegény lelkit.
Homlokát megtörli porlepte ingével,
Egész nap szántott a jó német ekével.
Kétütemű pipáját zsebéből kihúzza,
Egy ütemben rágyújt, a másikban megszívja.
Térül-fordul ám a jó háziasszony,
Illő, hogy urának nyersanyagot hozzon.
Gépszalagon hozza az egyszerű ételt,
Jól kiszámították a kerékáttételt!
De vajon ki csenget? Nézz ki fiam, Sára!
A csengő zsinórját rezgőmozgás rázza.
Egy vándor van odakint, ki is dobná Sára,
Ám a vendég bejön, s jó estét kívánna.
De már menne is a szegény,
Csak nem hat rá az erő,
Működik a gazda, mint kétkarú emelő.
Kiveszi a vándort tulajdon székéből,
S gyorsulást ad a szoba közepéről.
A vándor először forgómozgást végez,
Aztán megjátszik egy TU-154-est.
Este van, este van, az erők nyugalomban,
Nyugszik a logarléc szattyánbőr tokban.
Nem folyik folyadék a Venturi-csőben,
Nem forog csapágy Vazelin kenőcsben.
Lefeküdt a gazda, nyomja már az ágyat,
Erre a hatásra ellenhatás támad.
Úgy lett vége a napnak, pihenjenek hát,
Kívánjunk mi is jó éjszakát.

Tags: humoros