Alakok – Kosztolányi Dezső portréi

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom

ASZTALOS

(Lábam alatt ropog a hó, a hegyeket fehérség cukrozza, az égbolt fagyott, visszhangos kristályharang. Magam se tudom, miért lépegetek oly vidoran a kis budai utcán. Szívemben ünnepi öröm csilingel. Ennek egyik oka talán az, hogy az asztalosság idilli mesterség, tiszta és ősi céhjegye: egy fakalapács. A műhely a földalatt van, a pincehelyiségben. Amint lebotorkálok, deszkákat látok, ágyakat, egy züllött hintaszéket, melynek nádülőkéje régen beszakadt, szerszámok sokaságát, kalapácsot, fűrészt, tízféle vésőt, húszféle gyalut, fölsorjázva a falon. A fortyogó enyveslábas állati bűzt terjeszt. Az asztalos erdélyi család sarja, történelmi név viselője, érettségizett ember, apja tanító volt, nagyapja bíró. Javakorú. Zöld kötényt visel, pápaszemet. Ingujjban szögez valamit.)
– Jó reggelt, kedves mester.
– (Mormog a fogai között.)
– Bocsánat, rosszkor jöttem?
– (Ismét csak mormog.)
– Akkor talán majd máskor. (Indulok.)
– (Hirtelen a tenyerébe köp öt-hat nyálas szöget.) Isten hozta.
– Vagy úgy. Ön a szájában tartja a szögeket?
– Ez a legjobb szögtartó. A zsebben elkallódnak. Itt a nyelv alatt mindig kéznél vannak. Szolgálatjára.
– Mi készül?
– Szekrény.
– Aztán?
– Ágy, ágy. Ebből sok kell.
– Asztal?
– Azt alig csinálok.
– Azért hívják asztalosnak?
– Az asztal egy emberöltőig is eltart.
– Akár a koporsó. Hát csinált-e már sok koporsót?
– (Bólint, hogy nagyon sokat.)
– Mennyi idő alatt készül el egy?
– (Szakszerűen.) A fenyőfa-szögelt négy óra alatt. (Micsoda gyors öröklakás.)
– A bölcső, a ringós?
– Körülbelül ugyanennyi idő alatt. (Ez méltányos is.)
– Ismeri a fákat?
– Künn a természetben alig. Csak így kiszabva.
– Miről?
– Kit az illatáról, kit a színéről, kit az erezetéről. Ez a jószagú itt a cirbolyafenyő. (Mutogat.) Tölgy, diófa, szil, juhar.
– A villamoskocsi miből való?
– Jávorfából.
– Rezgőnyárfája nincs?
– Abból főkép gyufákat hasítanak. (Cigarettára gyujtani egy egész rezgőnyárfával!)
– Mit jelentenek a csomók?
– Azt mondják, akkor támadtak, mikor Krisztus urunkat keresztre feszítették. A szögeket jelképezi. Hogy mindig emlékezzünk a szögekre.
– Mi ez itt?
– Zsanér.
– Hogy hívják magyarul?
– Csuklóspántnak.
– Akkor miért nem mondja úgy?
– Mert mi asztalosok már megszoktuk a németet. Az iparosok annakelőtte jórészt németek voltak. Meg aztán a legjobb szerszámokat is bécsi gyár gyártja.
– Engedjen meg, mester, de takarja be azt az enyveslábost. Nem bírom ki.
– Jobb is annak födve illatozni. Kényes portéka. (Rázza a fejét.) Ha egy métermázsa enyvbe beleesik egy kenyérmorzsa, elveszti kötőerejét. Ilyen szeszélyes jószág az enyv.
– Hogy megy az üzlete?
– Megesz bennünket a gyár. Míg én legyalulok egy deszkát, a gép huszonnyolcat dob ki magából. A mai embernek nincs szíve pénzt adni derék holmiért. Ennélfogva a mai segéd is csak az órabért tekinti, nem imádja úgy mesterségét, mint valaha mi. Naponta reggel hattól esti hétig gürcöltünk, még vasárnap is bementünk a műhelybe, hogy kitisztogassuk szerszámjainkat. Nekünk ez volt a passziónk. Tessék nézni ezt a vén íróasztalt. Százhúsz esztendős. Kívül jávor, belül kőris, rózsafa-berakással. Titkos fiókok, három is, egyik a másikban. Mint egy kápolna. (Simogatja, ráfúj, törölgeti, játszadozik vele.) Hajdanában a segédnek remekbe kellett készítenie egy ilyen darabot, csak akkor szabadult föl. Ma nem érdemes. Ma kérem? A tanárok így biztatják a rossz diákot, a család szégyenét: „Tanulj fiam, mert inasnak adnak…” Pedig az asztalos munkája elsősorban a kigondolás, a tervezés, az ízlés. Munkácsy Mihály is…
– Tudom. Itt tanult meg oly gyönyörűen fütyölni.
– És festeni is. Amikor kipingálta tanonc korában a tulipántos ládát.
– Milyenek a segédek?
– Azt mondhatnám, hogy aki megbízható, az egy hajítófát sem ér. Csak a lányozó, cigarettás és részeges a jó. Volt nekem egy segédem. Hétfőn be se jött a műhelybe, kedden is aludt, de mikor hozzálátott, többet végzett egy óra alatt, mint mások napokig. Úgy vágta ki a rámás ablakokat, mint a parancsolat.
– Mi az asztalos betegsége?
– Aki húsz évig áll a gyalupad mellett, az X-lábat kap. Aztán kissé meggörnyed, kissé kipúposodik, egyik válla följebb húzódik, mint a másik. Akár az enyém…
(Elém áll. Zavartan szemlélem. Megmutatom a jobbkezem nagyujját, melyen íróbütyök fejlődött ki a sok írástól. Most ő nézi kezemet. A kezébe fogja. Jól esik szorongatnom ennek a szelíd mesterembernek a kezét. Gyaluforgácsok borítják a földet, hullámos, lenge fürtök, melyek a deszka göndör hajának rémlenek, a halott fa álmának a lombról. Valaha a gyermek Jézus a nevelőapjának, Szent Józsefnek ácsműhelyében szintén ilyen forgácsokat látott. Az az érzés, mely idejövet elfogott, most még inkább erőt vesz rajtam. Az asztalosban van valami bibliai. Vékony testével, fakó arcával olyan, mintha deszkából volna összeróva, ideiglenesen, egy élet tartamára. Belül azonban rejtetten, egy titkos fiókjában ott van a kincse: az egyszerűség és alázat.)

Tags: ,

No comments yet.

Leave a comment

 

Search

Olavasom