arc

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom

Hetek óta ült a városon a köd. Elvonult a szapora léptű munkába indulók hada, s előmerészkedtek a mai ráérők. Unokáikat oviba kísérő nyugdíjasok, szabadnapos felszolgálónők és orvosok, tanárok, akik harmadik órára mentek, „lógó” egyetemisták. Nem kellett sietniük, mégis bebújtak összehúzott kabátgallérjukba, a férfiak föl sem pillantottak egy-egy szemrevaló fehérszemélyre, a nagymamák türelmetlenül húzták odébb a kutyák és markológépek után megforduló gyerekeket. Hamuszínű sietős alakok a szürke téren. Fekete-fehér kép – fekete és fehér nélkül. A színtelen reggelen anélkül siklott a szem egyik szembejövőről a másikra, hogy az agyba bármilyen érzékelhető impulzust küldött volna.

Mégis megláttam egy arcot. Tágra nyílt szemekkel nézett a hamuszínű emberek és galambszürke háztetők fölé. Mosolygott. A gyermekek, a szentek és a bolondok feltétlen odaadásával. Nem zavarta, hogy a szembejövők belebámulnak a képébe, a férfi vak volt. A nap sugarai akkor küzdötték át magukat a pára- és füsttömegen, és elsőként az az arc tükrözte vissza, amelyik felé fordult. Mert mit is keresnének a „világtalan” szemek idelent? Pár pillanat múlva a fény már mindenkié volt, színnel és élettel töltötte meg a teret. Milyen kicsin múlik! Az ember – tiszteletre méltó szellemi teljesítményével és gigantikus erőfeszítéseivel – mennyire elesett és reményvesztett tud lenni.

Mégis felkel és elindul a ködös reggeleken is. Mert van reménye, hogy látni fogja a Napot.

Szám Katalin

Tags: ,

No comments yet.

Leave a comment

 

Search

Olavasom