mese

mese a furulyáról

kedd, október 9th, 2012 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

A mese.

Idébb-odább, tél-túl, esett-kelt, élt-halt egy szőlősgazda. Vót neki három fia. Az a gazda olyan vót, hogy a kalap reggel a fejire, este szegre került. Minden hordajának, minden poharának csak a jó borér vala feneke. Égre nezett, úgy vigyázá a hordó alját. Egyszer látja, hogy az áldott nap fényét seregély felhők takará. Jöttek a seregélyek számolatlan.
– Úgy kéne, hogy mi szüreteljünk – így beszélt magaban az az ember.
Megszólal legidősebb fia, harom falu hosszan. Szája mint a piac, ő maga es nagy szál.
– Tata! Lássa-é?
– Ne kiabálj édes fiam, mer hallom – az öreg a fülit fogta.
– Lássa-é mennyi a seregély? Egy se hozott kapát. De ebbe a helybe kapom magam, megyek a szőlőbe a faragott nyelű kendercsapós ostoromval, hogy az én drága Tatámnak kedves szőleit megőrözzem.
– Indúlj no. – így az öreg.
Kossóba hideg vízze, tarisznyába jó kenyérvel megindula. A szőlőben elővevé díszes ostorát. Bal felől pakkantott, jobb felől csapintott. Amikor esmént balról kezdé, egy öreg seregély nagygörözdölve megköszörülé torkát. Így rekegett:
– Tudjátok-é, mihez kezdjünk? Amikor jobbról csap, balra térjünk. Mikor balról vág, jobbra szálljunk. Oda es addég, amég az egészet előről nem kezdi.
Abba a helybe kukacot nyomtak a szájába. Szőlőben féreg a torta.
– Nohát! Az öregnek szava örökké jól fog. Nem es olyan eszefütty a mi öregecskénk – így innepelték, s hol innet, hol onnat posztiták a drága szőlőt.
Ekkor egy bokor integetni kezdett. Krisztus urunk onnant elélépett vót. De meg sem állott, esmént rezgett, mer Péter a nyomában járt. Krisztus urunk megálla, hallótávolságon belöl egy lépésvel.
– Jó napt adjon a Mária, te legény! Istennek irgalmáét kérlek, adj egy nyelet vizet. Utonjárók vagyunk, megszonyjúhozánk.
Na, ez es felszólalt.
– Nem adok! A szemikvel nem lássák-é, hogy a szőlőt őrizem? A fórás arra van ni. Igyanak abból kendtek, még máma, ha tudnak.
Jézus és Péter odább álltak. De egy jó rigórikkantásnyit se léptek, ahány seregély vala közzel-távol, mind éppe pont abba a szőlőbe jött. A legény látá, ő itt heába csapdos. Haza ment, s ostorát a kerek háznak setét sorkába veté.
– Más nap a másik fiú ált meg apja előtt. No osztán az es ki vót nőve az Isten markából.
– Tata! Lássa-é?
– Ne zendölj fiam, mert hallok. – Az öreg apróra huzta magát, a fülit tapasztgatta.
– Lássa-é mennyi a seregélység? Egy se hozott kapát, mettsző ollót, sem pediglen képesítést. Csak azt az oroszlányénál es nagyobb egy éhségit. De né! Ebbe a helybe kapom magam, megyek a szőlőbe a tizenegyes újfonatú faragott nyelű, lakkozott kendercsapós, kégyóbőrös ostoromval, s megmondom az egy őszinteséget, avval es azét, oda es azét, hogy az én drága Tatámnak, az én édes Tátikámnak kedves szőleit a magam meglehetős erejiből megőrözzem. No hát, induljak-é?
Az öreg csak bólogatott. A legény magáravevé, s kossóba hideg vízzel, tarisznyába jó kenyérvel megindula, lépve. S aki lép, halad. Aki halad, megérkezik egyszer. Künnvala a szőlőbe. Elé vevé díszes ostorát, bal felől pakkantott, jobb felől csapintott.
– He! Há-e vilagra olyan, mint a bátya. – Így daloltak a seregélyek.
S hol jobbról, hol balról posztíták a gazdának szőleit, pakkantás után igazítva a dolgot. Integet a bokor. Elé lépett Krisztus urunk, de a mielőtt másodszor integetett vóna, megállott. Péternek az e földön való járós kedve erőst megkurtúlt vót. Krisztus urunk megálla, hallótávolságon belöl egy lépésvel, s köszönve kérdé:
– Jó napt adjon a Mária, te legény! Istennek irgalmáét kérlek, adj egy nyelet vizet. Utonjárók vagyunk, megszonyjúhozánk.
Na, ez es ágalt-bogalt. Cságatá a szót.
– Én-e? Jaj, az egy őszintét megmondva most éppe nem adhatok. De másképpen a forrás víz arra van ne. Abból még ihatnak kendtek még máma, ha tudnak.
Jézus és Péter odább állt. A seregélység abba a minutába levelet írt a rókonyoknak, jó ismerősöknek:
– Jertek, me itt erőst jó világ áll!
Odatalálának mind. Együt posztiták az Úristennek s ő utána a gazdának drága szőleit. A legény tesztán látá, ő ett hejába tornász. Haza ment, s ő es az ostorát a kerek háznak setét sorkába veté. Harmad nap a legküsebb fiú lépett apja elé. No, annak az Isten nem hejába adott két fület, egy nyelvet. Az ő szavába senki fia nem vághatott. Mint a kendkapu, olyan ritkán szót. A nézése es olyan vala, ha megállott szeredán, az mind a két vasárnapot meglátta. Apjára nezett, úgy es látá a sok seregélyt. Így szóla:
– Édesapám! Menyek a szőlőnkbe. – csak így. S még mosolygott es, mint a kalács.
– Tessék? – mondtá az öreg, s a fülit a fia felé hajtogatá. – Jaj fiam, vidd feljebb, mer nem hallom.
– Édesapám, menyek a szőlőnkbe. Háha-háha. – Tetszett a fiú az öregnek. Az mondjak lábnyomon es házat épit a csendes. Lássuk mire jut, no. Így dunnyogott magába a Táti.
Kossóba vize, tarisznyába kenyere, kiment a fiú a szőlőbe. Kötélből ostort font, s hajtani kezdé a sok szőlőrablót. Nézte ám a fiút a seregélység, mint gyújtogató a vizes szalmát. De ő es rájuk nezett, mint Mózes a malacokra. Azonban mikor láták hogy bal után jobb felől, jobb után balfelől pakkangat, szinte egyszerre csirikolák:
– Így á! E kivilágos kivilágra olyan, mint a bátyjai. – s megkezdének balról jobbra, jobbról balra szálldosni, szőlőt posztítani, embert kurtítani.
A bokor integetni kezde.
– Jövök már no. – mondá Krisztus urunk, s elélépett. A bokor bézárult mögötte, Péter le volt ülve egy bogra. Ő inet egy tapodtat se menye. Há minek? Egy nyelet víz ekkora nehesseg? Az kezdett a fejibe futkosni, hogy inkább szépen szonnyan hal, vagy hangyákval éteti meg magát.
Urunk megállott, ahol szokott. A fű már mutatá.
– Jó napot adjon a Mária, legény. Istennek irgalmáét kérlek, adj egy nyelet vizet. Immár elöl minket a szonnyuság.
Így szóla a legküssebb:
– Nem adok. Ez a víz meleg már. De áljon meg, egyöt töpök, egyöt lépök, s ahajt itt vagyok. Töpött, lépött, ott vót. – Tessék.
Használja a vizet Krisztus urunk, s lehúzza a szájan kétfelől.
– Isten fizesse. Ez jó víz.
– Ha igen, mer forrásbeli. – így beszélt a legény.
Rezeg a bokor, jő Péter. A nincsnek egy a gondja: vizért jött. Használja ő es, s lehúzza kétfelől.
– E forrásbeli! – így örvendez.
– Igen, met onnan hozódott. – így magyaráz a fiú.
– Kérj akármit, s megadjuk. – biztatá Péter.
– Felénk nincs ára a viznek.
– Nem azét, hanem legyen amiről te, s a maradékaid megemlékezzenek.
– Maradékaim, nekem? Vaj lesznek-é? – morogta a légény, s elküldé az eszit. Amikorra megtért, nyeve csapján felszökött a szó, foga közül kiesett.
– Ha igy áll a helyzet, valami hangszerszámot kérek. Olyant, ha megszólal, ez a seregélység innet felszálljon mind, s amég én mozsikálok, fennmaradjanak. No ne olyan nagyon magoson. Csak úgy még lássák a szőlőt.
– Ej fiú! Kicsit kértél, de megkapod. – így beszélt Krisztus urunk, s az inge alól elévett vót egy furulyát. Ez vala világnak első furulyája. – Né! Ez a furulya. Csupa lik, de a haszna ebbe van. Ez itt a fuvó lik. A hátán es van hat lik, ezek a jádzó likak. Itt es van egy lik, s itt es túl, de te evvel ne törődj.

E szerint fogta s használta a fiú a furulyát. A seregélység hogy meghallá e furulyaszót, egybe mind felszállott, s odafenn táncolni kezde, mind akinek a vére csiklós. Pedig éjszekéjtelen tánc vót az. A fiú jó élesen megrájzta a hangot, a körmível pedig olya űgyes nótákat piszkálgatott, hogy a levegőé elhasadott. Egy seregély se volt ura, hogy szőlőre száljon. A legény csak fútta-fútta, aki tüdeje, szüve vala, mind furulyafúvásra használá. Így esett, hogy kutyavilágban ember szüretelt. S abba a nehez esztendőbe almának gondolád a szőlőt, s leányajaknak. Akkora lett, s olyan édes, s hely arra felé a népek a pincéből a sok jó bort zsákval se győzék mind felhordani, s ezt a csekély de szűves köszöntő szócskát is csak nehezen, egy szájjal, száraz ajakkal kimondani: ahogy a széles dölőn ballagó lányok talpára tapadó sárga agyag ölelő karjából kibontakozó kocsikerék szörnyű nyikorgásától felriasztott lompos öreg juhászkutya bundájába kapackodó kullancs kidülledt szemiből alágördülő könnycseppbe megcsillanó halován holdsugártól megvilágított rabló lovagvár felvonóhídjának fa szegecsei annak szerkezetét és minden apró darabocskáját kénytelenségbül egybe tartják, münket ne úgy tartson egybe a szeretet és a barátság, hanem a maga igaz, fényes mivoltába, saját magától és a szegecseknél sokkal szorosabban.
Ahogyan a szélesen hömpölygő, mélységesen örvénylő hatalmas és fényes disznózsiradék az ócska öreg nemezkalap karimáján kisülve annak materiáját megerpsítendi, münket ne úgy erősítsen meg a szerelem, hanem Isten igazából.
Ahogy a szívhez szóló leánbolondító nóta utolsó, hamis hangjánál elájuló leányka sóhajától reszkető gyertyaláng fényinél kalendáriumot betüzgető deáklegényke serkenő bajucszától megbabonázott gazdasszony ölibe csipogó kicsi csürkecskéktül széjelkapirgált pocikturása hulla mindeneket dorgáló tavaszi jégeső, pucok samubá áldása úgy szállott, szálingózott, szakadozott le a multkor es a padlásról kalapunkra, ezért áldás már az Úrtól hulljon, harmatozzon le a földre mireánk, szűk szavú számból, szapora szüvemből kévánom, de igazán.

(forrás: mondoka.hu)

Tags: ,

Pilinszky János: Aranymadár

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Alszik a ház, az udvaron
elnyújtózva a kocsinyom,
kocsinyomban a gizgazok,
szelíd halomban a homok.
Szál jegenyék ezüstöskéken
derengenek a holdsütésben.

Csupán Mihály, feje a karján,
nem alhatik nyomoru vackán,
szólogatja egyre susogva,
mintha tulajdon szíve volna,
tulajdon szíve, szívverése,
egy öreg diófa beszéde:

“Ébredj, Mihály, a juhok mellől,
emelkedj hitvány fekhelyedről,
hol annyi esztendőn gyaláztak,
hagyd el, Mihály, a gazdaházat.
Éjszakádon tengernyi csillag,
a nyári égbolt világít majd,
fogadnak tiszta reggelek,
vezetnek békés ösvenyek,
oltani heves szomjadat
megitat bővizű patak,
s ha elfáradsz, ledőlve csendes,
puha füvek közt szendereghetsz.”

Így susog az öreg diófa,
s mintha tulajdon szíve szólna,
enged Mihály az unszolásnak,
a csöndes, konok lombzugásnak
Ragyog a hold. Nem is néz hátra,
pillantást sem vetve a házra,
oda se les, ahol a gazda
gyanútlan, mély álmát alussza;
úgy megy szegény, szaporán lépdel,
suhan Mihály a csillagfényben,
végig az alvó kis falucskán,
egymagában a füves utcán.

Aztán hirtelen a sötét,
feje fölött megnő az ég.
Amerre lép, mélységes csend lesz,
hasonlatos a végtelenhez,
hogy lélegzete is eláll. –
Nagyot sóhajt akkor Mihály.
Mert ki annak megmondhatója,
milyen sors vár a bujdosóra?
Megindulva a nagyvilágba,
mifele is lépked az árva?
Előtte, mint hatalmas tenger,
széles mező az ismeretlen,
s mint kisfiú a nagy víz mellett,
meghallja, hogy a szíve reszket.
Meg is torpan, azután bátran
halad tovább az éjszakában.
Sötét erdőbe ér, ahol
százesztendős éjfél honol.
Óriás, öles törzsü fák
tartják az örökös homályt.
Se holdja, se egy csillaga:
időtlen itt az éjszaka.
Lélegzetét is visszatartja,
úgy vág neki, a bő avarba
úgy gázol a legény, vigyázva
minden kis neszre, mozdulásra.
S íme, az erdő sűrüjén át
egyszer csak fényes ragyogást lát.
Nem káprázat és nem is álom,
aranymadár röpdös a fákon.

Akkorka, vagy alig nagyobb csak,
akár egy közönséges csillag,
de mint a napnak, színarany
sugárból való tolla van.
S már célba is veszi Mihály,
mikor megszólal a madár:

“Árva legény, az életem
miért vennéd? Hagyd meg nekem.
Cserébe, szívesen fogadd,
neked adom a tollamat.
Ha bármi bajod támad,
csak forgass rajta hármat!”

Azzal Mihály előtt lebegve
utat mutat a rengetegbe.
Rengetegből a fényes napra,
kivezeti a kék szabadba,
hol a fiú tünődve áll most,
meglátva egy különös várost.

S még mikor a városba ér,
csodálkozik csak a legény!
Szélesen ásít kapuja;
sehol egy őr, nehány liba
tépi a füvet egyedül,
gágog a városfal körül.
Az utcák árvák, üresek,
kopog a poros kövezet,
s amerre csak tekint Mihály,
minden ház talpig gyászban áll.

Oly szomorú a város csendje,
mint a halál temetőkertje.
Fekete posztó, gyászszalag
fedi sűrűn a házakat,
a piactéren kis csoport
susogó asszonynép szorong.
Mindenki csendes; anyja mellett
szoknyájába tapad a gyermek;
míg a toronyóra zavartan
tizenkettőt üt a magasban.
Vasrácsos kerítésen át
látni lehet a palotát;
az öreg, ősz király, szegény,
épp rózsái közt üldögél;
keserű könnyei peregve
hullnak a hervadt levelekre.
S hogy baját kérdezi Mihály,
szavakat is alig talál,
alig kerül egy-két szava,
oly nagy a király bánata.

A föld alatt hatalmas márvány
odújában fészkel egy sárkány,
ki minden évben, szívtelen
egy hajadon lányt követel.
Sír az öreg: “Mai napon
egyetlen lánykámon a sor.”

S máris indul a gyászmenet;
elöl a király lépeget.
Vállairól esett palástja
beleseper az út porába;
maga se látja, amikor
ruhája szegélyén tipor.
Szemét lehunyva, oldalán
ott megy a szép királyleány
nagy-csendesen. Mögötte meg
Ezüst-lovag s a hercegek,
azok mögött a nép tolong,
férfiak, kendős asszonyok,
majd pár gyerek, erőtlen agg
zárja a riadt sorokat.

De mikor zúgni kezd a sárkány,
magára marad a királylány,
egyedül a szép hajadon
a tükörsima piacon.

Ki merre lát, a hercegek,
nemesek és nem nemesek,
parasztok, piperkőc urak,
ki merre tud, arra szalad;
de maga az öreg király
köztük a legfürgébb talán,
ezüstösen habzik utána
a levegőben bő szakálla,
s még a fák is, ha lábuk volna,
mind-mind a házakba tolulna.

Egyedül csak Ezüst-lovag,
ki a lányka mellett kitart,
ámbár egykönnyen meglehet,
hogy lépni sem tud, úgy remeg,
s ha nincs a páncél, ami tartsa,
menten összeroskad alatta.

Mert hallani már, közeleg
a föld alatt a szörnyeteg,
a föld alól az ég fele
kicsap a kútból kénköve,
majd bodor füstben megjelen
a kútkáván egy szörnyü fej.

Aztán követi mind a hét.
Már látni törzsét, termetét.
Ágaskodik, pokoli látvány,
rázkódik a temérdek sárkány,
s mint láncra-vert komondorok,
hét feje hétfele forog.

Akkorra már Ezüst-lovag
bölcsen lapul egy fa alatt,
de rejtekhelyéről Mihály
a szörnyeteg elébe áll.
Megforgatja, ahogy tanulta,
az aranytollat. S lám, ragyogva,
akár a nap fényes sugára,
ott terem az aranymadárka.
Megjön Mihály hívó jelére,
aranykardot ejtve elébe.

Megindul hát a küzdelem.
Előbb a sárkány kezdi el.
Zöld pikkelyes, csontos keze
kinyújtva már a lány fele.
De bőgve tüstént visszakapja:
körmére csap a fiú kardja.

Vonít a szörny, minthogyha nyúznák,
úgy szopogatja vérző ujját,
dülledt szeme sós könnybe lábad,
belekékül a roppant állat.
Aztán nehézkesen, szuszogva
kénes tüzet liheg a torka,
villámokat lövell Mihályra
haragos szeme pillantása.

De nem ijed meg a legény.
Minden csapás elől kitér,
hiába sújt a szörnyeteg,
kavar hatalmas felleget,
zúgnak roppant ütései:
a fiút csak nem érheti.
Ott viaskodik ügyesen
a sárkány szívéhez közel.

S mikor szívébe fut a kardja,
megáll a szörny egy pillanatra,
mint ingatag, nehéz torony
mielőtt végképp leomol.
Lépne, de nem viszi a lába,
rettentő törzse rogy utána,
majd hét feje zuhan le, holtan
nyúlva el a szállongó porban.

Akkor Mihály bátran belépve
leszáll a sárkány belsejébe.
Hegyes, kanyargós fogsorát
mint léckerítést lépi át,
s mert hétfejű a szörnyeteg,
átkutatja mind a hetet.

Mind a hétben egy aranyalma,
mind a hetet zsebébe rakja,
s mint ki a poklokat megjárta,
siet vissza a napvilágra.

Ragyog az égbolt odakint,
ragyog a város tornyain,
lobog a napfény; gyönyörű
kéken a tiszta nyárderű.
Sima vizében az egeknek
nyoma sincs, tovatűnt a felleg.

Mihályra várva, egyedül
király leánya maga ül,
mosolyog rá a szép leány,
helyet mutatva oldalán.
Mellé települ a legény,
nagyon-nagyon fáradt szegény,
boldog fejét lehajtva szépen,
már alszik is a lány ölében.

Ezüst-lovag csak erre vár,
s hogy látja, elaludt Mihály,
hol meglapult, a fa mögül
nagy-sebesen előkerül,
s kirántva álnok fegyverét,
átszúrja a fiú szivét.
Majd ráparancsol a leányra,
menjen vele a palotába,
s hogy őt is menten megöli,
ha bünös tettét fölfedi.

Virágos díszben, odabenn
az egész város ünnepel,
zsúfolódva a hosszú utcán
ujjong a nép a szörny kimúltán;
könnyei között a király
nevetve tapsol a csodán;
sürög-forog, mint kisgyerek,
dicséri Ezüst-herceget,
s mert legyőzte a rontó sárkányt,
neki adja a szép királylányt.

Nosza tüstént asztalhoz ülnek,
hozzák a lakodalmas sültet,
hetykén vigad Ezüst-lovag,
csak a királylány hallgatag.
S ahogy szívéhez kap, keze
mintha tüzet érintene:
ruhája alatt a fodorban
gyönyörű aranytollra bukkan.

Mikor kardot fogott a szörnyre,
akkor hullatta Mihály földre,
hajolt le a királylány érte,
tűzte a tollat kebelébe.
Előveszi most és vigyázva,
ahogy azt a legénytől látta,
hangtalanul számolva hármat,
jelet ad titkon a madárnak.

Akkorra már, akár a tinta,
sötétség borult a piacra,
ahol a sárkány teteme
meredezik az ég fele,
s nem messzire holtan, szegény,
ő is ott hever, a legény,
ő is ott fekszik mozdulatlan,
elterülve a nedves gazban.

De a királyleány jelére,
akár a hajnali nap fénye,
feltűnik az aranymadárka,
ott terem a hívogatásra.
Szép fényes csíkot ír, ahogy
általszeli a piacot,
majd mint delelő kicsi nap,
szíve fölött a fiunak
addig ragyog, addig lebeg,
áraszt rá puha meleget,
míg életre nem kel Mihály,
akár egy mély álom után.

Első útja a palotába!
Szélsebesen viszi a lába,
majd szétveti az indulat,
a bosszuló, nemes harag.
S ahogy az ajtóban megáll,
kukta kezéből le a tál;
a néma csöndben ott csörömpöl,
ott sivít cserepe a földön.
Körül a pástétom felett
elsápad a vendégsereg,
torkukon akad a falat:
mi lesz veled, Ezüst-lovag?

Ha nem remegne a kezed,
tán el is bírnád fegyvered,
de így magad szaladsz halálba,
Mihály kitartott kardvasába!

Akkor, hogy azok igazolják,
szótlan a hét szép aranyalmát
kirakja Mihály rendre, sorba
király elé a díszabroszra.
Ő ölte meg, Mihály, a sárkányt!
Ő érdemli király leányát!

Csaptak is olyan lakodalmat,
soha szebbet, soha vigabbat,
három nap, három éjen át
ünnepelték az ifju párt,
de egymást látták csak azok,
nem is sejtve, mily boldogok!

S hogy a mese kerek legyen,
harmadnap ő is megjelen,
a palota kertjébe száll
harmadnap az aranymadár;
ott csattog egy rózsabokorban,
soha többé nem száll el onnan.

Tags: , , ,

Search

Olavasom