érzések

Pilinszky János: Magány, magányosan, egyedül

vasárnap, augusztus 31st, 2008 | Besorolás nélkül | 2 hozzászólás

Meglepően gyakori ez a cím, ez a szó a francia fotóművészek mostani kiállításán. Miután filozófiai iskolát teremtett, a vulgáregzisztencializmus formájában egyenesen divattá vált: „Magány, magányosan, egyedül.” De milyen is ez a magány? És milyen is ez a magányos ember a földön?

Kétértelmű dolog az egyedüllét. Az imádkozó lélek éppúgy keresi, mint az éjszaka csendjében lopakodó tolvaj, s a cellájában térdeplő szent éppoly „magányos”, mint a páncélszekrény előtt görnyedő kasszafúró. Nagy művek és nagy gaztettek születtek a magányban. De amiről ezek a képek beszélnek, az inkább valami közbülső állapot.

A „modern” magányos a külső és belső élet közt húzódó „senki földjén” kallódó vándor. Nem formailag magányos, hanem töltésében. Talajtalan, gyökértelen – mondották rá a századfordulón. Ma egyszerűen magányosnak hívják.

Magányos az, aki lényegében elvesztette vagy megszüntette a világgal és saját, belső világával való kapcsolatát. A magányos ember a kapcsolatok örökös homoksivatagában él. Erről a tájról fest lenyűgöző képet Patrice de La Tour du Pin. Hatalmas pusztaságok nyúlnak a szívben – az önszeretet vad napja alatt, s e kopár tájat egyedül a „vad angyalok csordái”, a testiség kísértetei látogatják. A magány ezen a szinten már nem csupán szomorú, de veszélyes is, s a magányos ember közönye többé nem maradhat közömbös. Ez a fajta magány előbb-utóbb fölvonulási terep lesz La Tour du Pin vad angyalainak, a pusztulás és pusztítás erőinek.

Félelmetes állapot a magány. Jézus legelkeseredettebb szavait is ez váltja ki, az elhagyatottság. „Uram, Uram, miért hagytál el engem!?” – ezzel a kiáltással élte át talán a legmélyebben az emberi természet fájdalmát és veszélyeit. Nem ismerte ugyan az unalom, a szomorúság elősivatagait, de átélte a magány legriasztóbb fájdalmát, s ő, aki minden szenvedést magára vett, ezt az egyet elviselhetetlennek találta. S valóban: a valódi magányban senki nem maradhat meg tartósan bűntelenül és büntetlenül.

Különös, hogy a krízis és a megoldás többnyire mennyire egybeesik, milyen szoros drámai kapcsolatot tart egymással. A kór és a gyógyítás szavai szinte azonosak. Magányosak lettünk – mert nem tudunk magányosak lenni. Mit jelent ez?

Jelenti azt, hogy az ember, ki a külsőségeket, a kinti ingereket hajszolta, eltompult, s elvesztette belső fogékonyságát, hallását a csendre, képességét az elmélyülésre. Elfelejtett befelé fordulni. S ezzel egyidejűleg vesztette el másik képességét is, nyitottságát a világ, a többi ember felé. A magányos ember fordítottja a szent: tökéletes befeléfordultságával Isten és tökéletlen nyitottságával az emberek felé. Rajta keresztül a Szentlélek szabadon fújdogál a világba. Az Istennel élő ember épp ezért egyedül formailag válhat magányossá. S ez nem számít. Ahogy az alkotó ember magánya is csak formai magány, de tartalmában épp az ellenkezője, az imádkozó embernek is a magányos fa lehetne a jelképe, ahogy gyökerével a földben áll, s leveleivel ki-be lélegzi a világot.

Divatszó lett a magány, s ez mindenesetre jelzi, hol kell a ma keresztényének vigyáznia, miből kell korszerű vizsgát tennie. Magányból. Abból, hogy magányában hogyan tud minél mélyebb, minél élőbb és állandóbb kapcsolatot teremteni Istennel. Magányból kell vizsgáznia és az emberek, a világ felé való nyitottságból, mely lényegében a „jó magányosság” ellenpróbája, ikertestvére.

A magány Istene a nyitott lelkek jutalma.

(Új Ember, 1962. május 6.)

Tags: , ,

Wass Albert: Őszi dal

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | 1 hozzászólás

Elmentek már a madarak, a fecskék
Csak mi maradtunk itt: én és az ősz.
Szép álmomat a lelkemből kilesték
Csapongó vágyaim, hogy visszajössz.

De elmentél, veled a nyár, az álmok.
Csak szél süvölt, és halál bolyong a berken.
A hervadásban elmerülve állok,
És fáj az ősz, a bánatom, a lelkem.

Neked nagyon hideg volt itt az élet,
Nem jött bíborral már az alkonyat.
S megsemmisült sok délibáb-reményed
Csillagtalan nagy éjszakák alatt.

De érzem már: te vagy lelkemnek minden,
S nem kérek tőled semmi, semmi mást,
Csak jer vissza, s én rózsákkal behintem
Körülötted az őszi hervadást.

Tags: ,

Richard Bach: Illúziók

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

“Az ember képes a magányt megszokni, de ha a magánya csak egyetlen napra is megszűnik, utána kezdheti a megszokást elölről.”

Tags:

“\@_ régen

péntek, augusztus 15th, 2008 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Egyszer úgy hozta a jósorom, hogy eljutottam az általam csak csigafesztiválként emlegetett művészetek völgyébe.
A nap már bőven túlvolt a delelőn amikor felhők kezdtek gyülekezni. Nem kell nagy parasztnak lenni (a szó jó értelmében) ahhoz, hogy a tapasztalatlan fehérember tudja itt biza szem nem marad szárazon. Aki tudott behúzódott ahova tudott, de voltak kiket cseppet sem zavart az égi áldás bősége, tették tovább amit eddig és örültek a nyári nap adományának. Jómagam az egyik híd tövében egy hatalmas fa alatt találtam menedéket és vártam, hogy alábbhagyjon a zivatar. Körülöttem a patak csobogott, előttem a völgy egyik dobja magasodott, mutatva meg magát és szép zöld hasát.
Szeretem az esőt és azt ahogy megtisztítja a levegőt. Ahogy éppen a helyzet egyszerűségében és szépségében gyönyörködtem, rajzolódott ki előttem a lefele menő nap sugaraitól az esőcseppekből előcsalt szivárvány. S akkor hogy a megrendezhetetlen hatás még szebb legyen, kezdett el egy csodaszép dallam a fülembe mászni:

Hanganyag: a lejátszáshoz Adobe Flash Player (9-es vagy újabb verzió) szükséges, amelynek a legfrissebb változata letölthető innen, valamint a böngészőben engedélyezni kell a JavaScriptet is.

Annachie Gordon dalát játszotta valami valahol.
Soha szebbet azelőtt és azután. Megörökíthetetlen mégis örök élmény. Az a nyár más volt mint a többi. Meseszerű, felejthetetlen és csodaszép dolgok váltották egymást. Szinte már azt kívánta az ember, hogy bár soha ne ébrende fel. A nyárnak is vége lett, a csoda is odébbállt. De amíg volt szép volt.

Tags: ,

Reményik Sándor: Mi mindíg búcsuzunk

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Tags: ,

Pilinszky János: Aranymadár

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Alszik a ház, az udvaron
elnyújtózva a kocsinyom,
kocsinyomban a gizgazok,
szelíd halomban a homok.
Szál jegenyék ezüstöskéken
derengenek a holdsütésben.

Csupán Mihály, feje a karján,
nem alhatik nyomoru vackán,
szólogatja egyre susogva,
mintha tulajdon szíve volna,
tulajdon szíve, szívverése,
egy öreg diófa beszéde:

“Ébredj, Mihály, a juhok mellől,
emelkedj hitvány fekhelyedről,
hol annyi esztendőn gyaláztak,
hagyd el, Mihály, a gazdaházat.
Éjszakádon tengernyi csillag,
a nyári égbolt világít majd,
fogadnak tiszta reggelek,
vezetnek békés ösvenyek,
oltani heves szomjadat
megitat bővizű patak,
s ha elfáradsz, ledőlve csendes,
puha füvek közt szendereghetsz.”

Így susog az öreg diófa,
s mintha tulajdon szíve szólna,
enged Mihály az unszolásnak,
a csöndes, konok lombzugásnak
Ragyog a hold. Nem is néz hátra,
pillantást sem vetve a házra,
oda se les, ahol a gazda
gyanútlan, mély álmát alussza;
úgy megy szegény, szaporán lépdel,
suhan Mihály a csillagfényben,
végig az alvó kis falucskán,
egymagában a füves utcán.

Aztán hirtelen a sötét,
feje fölött megnő az ég.
Amerre lép, mélységes csend lesz,
hasonlatos a végtelenhez,
hogy lélegzete is eláll. –
Nagyot sóhajt akkor Mihály.
Mert ki annak megmondhatója,
milyen sors vár a bujdosóra?
Megindulva a nagyvilágba,
mifele is lépked az árva?
Előtte, mint hatalmas tenger,
széles mező az ismeretlen,
s mint kisfiú a nagy víz mellett,
meghallja, hogy a szíve reszket.
Meg is torpan, azután bátran
halad tovább az éjszakában.
Sötét erdőbe ér, ahol
százesztendős éjfél honol.
Óriás, öles törzsü fák
tartják az örökös homályt.
Se holdja, se egy csillaga:
időtlen itt az éjszaka.
Lélegzetét is visszatartja,
úgy vág neki, a bő avarba
úgy gázol a legény, vigyázva
minden kis neszre, mozdulásra.
S íme, az erdő sűrüjén át
egyszer csak fényes ragyogást lát.
Nem káprázat és nem is álom,
aranymadár röpdös a fákon.

Akkorka, vagy alig nagyobb csak,
akár egy közönséges csillag,
de mint a napnak, színarany
sugárból való tolla van.
S már célba is veszi Mihály,
mikor megszólal a madár:

“Árva legény, az életem
miért vennéd? Hagyd meg nekem.
Cserébe, szívesen fogadd,
neked adom a tollamat.
Ha bármi bajod támad,
csak forgass rajta hármat!”

Azzal Mihály előtt lebegve
utat mutat a rengetegbe.
Rengetegből a fényes napra,
kivezeti a kék szabadba,
hol a fiú tünődve áll most,
meglátva egy különös várost.

S még mikor a városba ér,
csodálkozik csak a legény!
Szélesen ásít kapuja;
sehol egy őr, nehány liba
tépi a füvet egyedül,
gágog a városfal körül.
Az utcák árvák, üresek,
kopog a poros kövezet,
s amerre csak tekint Mihály,
minden ház talpig gyászban áll.

Oly szomorú a város csendje,
mint a halál temetőkertje.
Fekete posztó, gyászszalag
fedi sűrűn a házakat,
a piactéren kis csoport
susogó asszonynép szorong.
Mindenki csendes; anyja mellett
szoknyájába tapad a gyermek;
míg a toronyóra zavartan
tizenkettőt üt a magasban.
Vasrácsos kerítésen át
látni lehet a palotát;
az öreg, ősz király, szegény,
épp rózsái közt üldögél;
keserű könnyei peregve
hullnak a hervadt levelekre.
S hogy baját kérdezi Mihály,
szavakat is alig talál,
alig kerül egy-két szava,
oly nagy a király bánata.

A föld alatt hatalmas márvány
odújában fészkel egy sárkány,
ki minden évben, szívtelen
egy hajadon lányt követel.
Sír az öreg: “Mai napon
egyetlen lánykámon a sor.”

S máris indul a gyászmenet;
elöl a király lépeget.
Vállairól esett palástja
beleseper az út porába;
maga se látja, amikor
ruhája szegélyén tipor.
Szemét lehunyva, oldalán
ott megy a szép királyleány
nagy-csendesen. Mögötte meg
Ezüst-lovag s a hercegek,
azok mögött a nép tolong,
férfiak, kendős asszonyok,
majd pár gyerek, erőtlen agg
zárja a riadt sorokat.

De mikor zúgni kezd a sárkány,
magára marad a királylány,
egyedül a szép hajadon
a tükörsima piacon.

Ki merre lát, a hercegek,
nemesek és nem nemesek,
parasztok, piperkőc urak,
ki merre tud, arra szalad;
de maga az öreg király
köztük a legfürgébb talán,
ezüstösen habzik utána
a levegőben bő szakálla,
s még a fák is, ha lábuk volna,
mind-mind a házakba tolulna.

Egyedül csak Ezüst-lovag,
ki a lányka mellett kitart,
ámbár egykönnyen meglehet,
hogy lépni sem tud, úgy remeg,
s ha nincs a páncél, ami tartsa,
menten összeroskad alatta.

Mert hallani már, közeleg
a föld alatt a szörnyeteg,
a föld alól az ég fele
kicsap a kútból kénköve,
majd bodor füstben megjelen
a kútkáván egy szörnyü fej.

Aztán követi mind a hét.
Már látni törzsét, termetét.
Ágaskodik, pokoli látvány,
rázkódik a temérdek sárkány,
s mint láncra-vert komondorok,
hét feje hétfele forog.

Akkorra már Ezüst-lovag
bölcsen lapul egy fa alatt,
de rejtekhelyéről Mihály
a szörnyeteg elébe áll.
Megforgatja, ahogy tanulta,
az aranytollat. S lám, ragyogva,
akár a nap fényes sugára,
ott terem az aranymadárka.
Megjön Mihály hívó jelére,
aranykardot ejtve elébe.

Megindul hát a küzdelem.
Előbb a sárkány kezdi el.
Zöld pikkelyes, csontos keze
kinyújtva már a lány fele.
De bőgve tüstént visszakapja:
körmére csap a fiú kardja.

Vonít a szörny, minthogyha nyúznák,
úgy szopogatja vérző ujját,
dülledt szeme sós könnybe lábad,
belekékül a roppant állat.
Aztán nehézkesen, szuszogva
kénes tüzet liheg a torka,
villámokat lövell Mihályra
haragos szeme pillantása.

De nem ijed meg a legény.
Minden csapás elől kitér,
hiába sújt a szörnyeteg,
kavar hatalmas felleget,
zúgnak roppant ütései:
a fiút csak nem érheti.
Ott viaskodik ügyesen
a sárkány szívéhez közel.

S mikor szívébe fut a kardja,
megáll a szörny egy pillanatra,
mint ingatag, nehéz torony
mielőtt végképp leomol.
Lépne, de nem viszi a lába,
rettentő törzse rogy utána,
majd hét feje zuhan le, holtan
nyúlva el a szállongó porban.

Akkor Mihály bátran belépve
leszáll a sárkány belsejébe.
Hegyes, kanyargós fogsorát
mint léckerítést lépi át,
s mert hétfejű a szörnyeteg,
átkutatja mind a hetet.

Mind a hétben egy aranyalma,
mind a hetet zsebébe rakja,
s mint ki a poklokat megjárta,
siet vissza a napvilágra.

Ragyog az égbolt odakint,
ragyog a város tornyain,
lobog a napfény; gyönyörű
kéken a tiszta nyárderű.
Sima vizében az egeknek
nyoma sincs, tovatűnt a felleg.

Mihályra várva, egyedül
király leánya maga ül,
mosolyog rá a szép leány,
helyet mutatva oldalán.
Mellé települ a legény,
nagyon-nagyon fáradt szegény,
boldog fejét lehajtva szépen,
már alszik is a lány ölében.

Ezüst-lovag csak erre vár,
s hogy látja, elaludt Mihály,
hol meglapult, a fa mögül
nagy-sebesen előkerül,
s kirántva álnok fegyverét,
átszúrja a fiú szivét.
Majd ráparancsol a leányra,
menjen vele a palotába,
s hogy őt is menten megöli,
ha bünös tettét fölfedi.

Virágos díszben, odabenn
az egész város ünnepel,
zsúfolódva a hosszú utcán
ujjong a nép a szörny kimúltán;
könnyei között a király
nevetve tapsol a csodán;
sürög-forog, mint kisgyerek,
dicséri Ezüst-herceget,
s mert legyőzte a rontó sárkányt,
neki adja a szép királylányt.

Nosza tüstént asztalhoz ülnek,
hozzák a lakodalmas sültet,
hetykén vigad Ezüst-lovag,
csak a királylány hallgatag.
S ahogy szívéhez kap, keze
mintha tüzet érintene:
ruhája alatt a fodorban
gyönyörű aranytollra bukkan.

Mikor kardot fogott a szörnyre,
akkor hullatta Mihály földre,
hajolt le a királylány érte,
tűzte a tollat kebelébe.
Előveszi most és vigyázva,
ahogy azt a legénytől látta,
hangtalanul számolva hármat,
jelet ad titkon a madárnak.

Akkorra már, akár a tinta,
sötétség borult a piacra,
ahol a sárkány teteme
meredezik az ég fele,
s nem messzire holtan, szegény,
ő is ott hever, a legény,
ő is ott fekszik mozdulatlan,
elterülve a nedves gazban.

De a királyleány jelére,
akár a hajnali nap fénye,
feltűnik az aranymadárka,
ott terem a hívogatásra.
Szép fényes csíkot ír, ahogy
általszeli a piacot,
majd mint delelő kicsi nap,
szíve fölött a fiunak
addig ragyog, addig lebeg,
áraszt rá puha meleget,
míg életre nem kel Mihály,
akár egy mély álom után.

Első útja a palotába!
Szélsebesen viszi a lába,
majd szétveti az indulat,
a bosszuló, nemes harag.
S ahogy az ajtóban megáll,
kukta kezéből le a tál;
a néma csöndben ott csörömpöl,
ott sivít cserepe a földön.
Körül a pástétom felett
elsápad a vendégsereg,
torkukon akad a falat:
mi lesz veled, Ezüst-lovag?

Ha nem remegne a kezed,
tán el is bírnád fegyvered,
de így magad szaladsz halálba,
Mihály kitartott kardvasába!

Akkor, hogy azok igazolják,
szótlan a hét szép aranyalmát
kirakja Mihály rendre, sorba
király elé a díszabroszra.
Ő ölte meg, Mihály, a sárkányt!
Ő érdemli király leányát!

Csaptak is olyan lakodalmat,
soha szebbet, soha vigabbat,
három nap, három éjen át
ünnepelték az ifju párt,
de egymást látták csak azok,
nem is sejtve, mily boldogok!

S hogy a mese kerek legyen,
harmadnap ő is megjelen,
a palota kertjébe száll
harmadnap az aranymadár;
ott csattog egy rózsabokorban,
soha többé nem száll el onnan.

Tags: , , ,

Márai Sándor: Az igazi (részletek)

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

“De vannak pillanatok az életben, mikor megértjük, hogy a képtelen, a lehetetlen, a felfoghatatlan igazában a legközönségesebb és a legegyszerűbb. Egyszerre látjuk az élet szerkezetét: a süllyesztőben alakok tűnnek el, akikről azt hittük, jelentősek, a háttérből alakok lépnek elő, kikről nem tudtunk semmi biztosat, s egyszerre látjuk, hogy vártuk őket s ők is vártak, egész sorsukkal, a jelenés pillanatában.”

“Otthon minden sokkal egyszerűbb, de titokzatosabb, sejtelmesebb is, mert a legmutatványosabb külföld sem nyujtja azt az élményt, amit az elhagyott otthon szobái rejtegetnek. Ez az élmény a gyermekkor. A várakozás emléke. Ez van minden élet alján. Erre emlékezünk akkor is, amikor később egyszer a Gaurizankárt látjuk, vagy a Michigan-tavat. Az a világítás, azok a hangok, azok az örömek és meglepetések, az a reménykedés és félelem, melyet a gyermekkor zárt magába.”

“Vannak ilyen szédülés-szerű pillanatok az életben, mikor az ember tisztábban lát mindent, érzi erejét, a lehetőségeket, látja azt, amihez eddig gyáva volt, vagy gyönge. Ezek az élet változásainak pillanatai. Átmenet nélkül érkezik az ilyesmi, mint a halál vagy a megtérés.”

“Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két ember között, lebont mindenféle mesterséges választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon, múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van együttérzés, élnek még emberek valahol.”

“Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami.
S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?… És mégis várod.”

Tags: ,

Search

Olavasom