irodalom

palindrom levél

hétfő, augusztus 25th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

A palindrom lényege, hogy oda vissza ugyan az. 1800-as évek végén írta ezt a levelet egy sakkmester.

Nádasi K. Ottó Kis-Adán, májusi szerdán e levelem írám. A mottó: Szivedig ime visz irás, kellemest író! Szinlelő sziv rám kacsintál! De messzi visz szemed… Az álmok (ó csaló szirének ezek, ó csodaadók) elé les. Irok ime messze távol. Barnám! Lám e szivindulat Öné. S im e sziv, e vér ezeket ereszti ki: Szivem! Ime leveled előttem, eszemet letevő! Kicsike! Szava remegne ott? – Öleli karom át, Édesem! Lereszket évasziv rám. Szivem imád s áldozni kér réveden – régi gyerekistenem. Les im. Előtte visz szived is. Ég. Érte reszketek, szeret rég és ide visz. Szivet – tőlem is elmenet – siker egy igérne, de vérré kinzod (lásd ám: ime visz már, visz a vétek!) szerelmesedét. Ámor (aki lelőtt ó engem, e ravasz, e kicsi!) Követeltem eszemet tőled! E levelem ime viszi… Kit szeretek ezer éve, viszem is én őt, aludni viszem. Álmán rablóvá tesz szeme. Mikor is e lélekodaado csók ezeken éri, szól: A csókom láza de messzi visz!… Szemed látni csak már!… Visz ölelni!… Szoríts!… Emellek Sári szivemig. Ide visz Ottó. Ma már ím e levelen ádresz is uj ám: Nádasi K. Ottó Kis-Adán.

Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Kaszás Attila

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, – remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, –
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, –
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.

Tags:

Kányádi Sándor: Három székláb

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Kor-zár

Van egy kis szék, három lábú.
Három lába három bábú.
Egyik Billeg, másik Ballag,
Harmadik meg Billeg-Ballag.
Így a kis szék meg nem állhat,
Szidja is a három lábat:
Állj meg Billeg, nyughass Ballag,
Ne lipinkázz Billeg-Ballag!
De ők aztán csak azért se
Nem hallgatnak a kis székre.
Billeg ballag, Ballag billeg,
Billeg-Ballag ballag-billeg.
Jár csak jár a három tébláb
Ringatózó három székláb,
Kedvében ekképpen járnak
A kicsi szék gazdájának.

Tags:

Robert Fulghum: Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes.

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | 2 hozzászólás

“Életem legfontosabb viselkedési szabályait egytől egyig az óvodában sajátítottam el. Az egyetemen a bölcsesség nem volt különösebb érték, az óvodában azonban annál inkább. Íme, amit tanultam:
Ossz meg mindent másokkal!
Ne csalj a játékban!
Ne bánts másokat!
Mindent oda tégy vissza, ahonnét elvetted!
Rakj rendet magad után!
Ne vedd el a másét!
Kérj bocsánatot, ha valakinek fájdalmat okoztál!
Evés előtt moss kezet!
Húzd le a vécét!
A frissen sült sütemény és a hideg tej tápláló.
Élj mértékkel! Mindennap tanulj, gondolkodj, rajzolj, fess, énekelj, táncolj, játssz és dolgozz egy keveset!
Délutánonként szundíts egyet!
A nagyvilágban óvatosan közlekedj, fogd meg a társad kezét, és ne szakadjatok el egymástól!
Ismerd fel a csodát! Ne feledd a magocskát a műanyag pohárban: a gyökerek lefelé terjeszkednek, a növények felfelé, és senki nem tudja pontosan, mindez hogyan van, de valamennyien hasonlóképpen élünk.
Az aranyhalak, a hörcsögök, a fehér egerek, még a magocska is a műanyag pohárban – mind meghalnak egyszer. Mi is.
És emlékezz az első szóra, melyet megtanultál – a legfontosabbikra –: nézd!
Minden fontos dolog bennük foglaltatik. A szeretet és az alapvető higiénia. Az ökológia, a politika, az egyenlőség és az értelmes élet.
Válaszd ki bármelyik pontot, fordítsd le bölcs, felnőtt szavakra, és alkalmazd családodra, kormányodra, munkádra, egész életedre – meglátod, bölcsnek és igaznak fogod találni.
Gondold csak el, mennyivel jobb volna a világ, ha összes lakója süteményt és tejet uzsonnázna minden délután három órakor, aztán pedig fogná a plédjét és szunyókálna egy keveset. És milyen jó volna, ha az összes kormány oda tenne vissza mindent, ahonnét elvette, és rendet rakna maga után. És akárhány éves is vagy, még mindig érvényes a szabály: a nagyvilágban fogd meg a társad kezét, és ne szakadjatok el egymástól.”

Wass Albert: Őszi dal

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | 1 hozzászólás

Elmentek már a madarak, a fecskék
Csak mi maradtunk itt: én és az ősz.
Szép álmomat a lelkemből kilesték
Csapongó vágyaim, hogy visszajössz.

De elmentél, veled a nyár, az álmok.
Csak szél süvölt, és halál bolyong a berken.
A hervadásban elmerülve állok,
És fáj az ősz, a bánatom, a lelkem.

Neked nagyon hideg volt itt az élet,
Nem jött bíborral már az alkonyat.
S megsemmisült sok délibáb-reményed
Csillagtalan nagy éjszakák alatt.

De érzem már: te vagy lelkemnek minden,
S nem kérek tőled semmi, semmi mást,
Csak jer vissza, s én rózsákkal behintem
Körülötted az őszi hervadást.

Tags: ,

Babits Mihály: Zsoltár férfihangra

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Tudod, hogy érted történnek mindenek — mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs.
Madárka tolla se hull ki — ég se zeng — föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,
hogy benned teljesedjenek; — s korok történetét
szerezte meséskönyvedül — s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,

szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyu legyen,
eleve elosztott számodra szépen derüt és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, ínséget, háborút,
mindent a lelkedre mért

öltöny gyanánt: — úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bűnös lelkedért!

Mert ne gondold, hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.

(1918. ápr.)

Tags: ,

Dsida Jenő: Így volna szép

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit –
Mikor a kezem
A rózsafáról
Egy szirmot halkan
Leszakít,
Mikor átrezeg
Egy síró dallam
Finom húrjain
A zongorának;
Mikor szívemben
Harcokat vívnak
Hatalmas fénnyel
Hatalmas árnyak:
Mikor a szó
Mire se jó,
Mikor szemem egy
Ártatlan fényű
Szempárba mélyed;
Mikor álmodom
S messzire elhagy
A fájó élet;
Mikor ujjongva
Nevet a kék ég,
S a szellő mégis
Ezer zizegő
Halott levélkét
Takarít –
Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit.

S akkor előttem
Áll a nagy titok,
Amelynek soha
Nyomára jönni
Nem birok:

Miért nem szabad
Azt a sejtelmes
Suttogó halált,
Letépett szirmot
Szavakba szednem?
Miért nem lehet
Azt az örökös
Borongó, ködös
Szomorú álmot
Papírra vetnem?
Miért nem tudom
Azt a pillantást
Azt a sóhajtó,
Méla akkordot,
Mit a futó perc
Szárnyára kapván
Régen elhordott, –
Megrögzíteni,
S aztán őrizni
Örökre, csendben?
Az a sok síró
Ábrándos érzés
Miért nem ülhet
Miért nem gyülhet
Lelkem mélyére
S nem tömörülhet
Dalokká bennem?

Vagy ha már róluk
Dalt nem is zengek,
Miért nem tudom
Tudtokra adni
Csupán azoknak,
Kiket szeretek,
S akik szeretnek?
Nem mondom: szóval,
Csak egy mélységes
Szempillantással,
Egy fénylő könnyel,
Egy sóhajtással, –
S csupán ők tudnák,
Hogy mit jelent
Ez a rejtélyes
Titkos beszéd…

Így volna édes,
Így volna szent,
Így volna szép!

Tags:

Korzenszky Richárd OSB: A bingyi

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Mindenkinek vannak tárgyai, amelyek hozzánőttek. Így voltam én a bingyivel. Kisgyerek voltam. Egyik nagy ajándéka az életemnek, hogy otthon mindig közösen étkeztünk. Egy időben négy generáció is ült a családi asztalnál: dédapám, anyagi nagyszüleim, szüleim és mi, a gyermekek.
Az étkezésnek volt egy mindig visszatérő eseménye. Másnak lehet, hogy nem tűnt föl, de nekem nagyon érdekes volt. Nagyapám az ebéd vége felé fogpiszkálót faragott. Gyufaszálból. Nem is fogpiszkáló volt az érdekes, hanem a bicska. A csillogó zsebkés, két pengével, a naggyal és a kicsivel. A bingyi. A kisebb, vékonyabb pengével faragott nagyapám, a kis pilingával. Kezében a csillogó bingyi, teljes figyelemmel dolgozik: kész művészet volt, amit csinált – legalább is nekem. De ami igazán érdekes volt, az nem is a faragás, nem a fogpiszkáló, hanem maga a bingyi. Elérhetetlen, kimondhatatlanul kívánatos tárgy.
– Nagyapa, adja nekem a bingyit…
– Nem adom.
– De adja nekem…
– Nem kapod…
– De kérem, adja nekem…
– Jó, ha meghalok, a tied lesz.
– Mikor hal meg, nagypapa?
Megdermedt a levegő. Nagyanyám sírni kezdett. Ez a kölyök a nagyapja halálát kívánja! Napokig nem lehetett szólni hozzá. Nagyapám tudta, hogy miről van szó, de a nagymama vigasztalhatatlan maradt. Pedig nekem nem a nagypapa halála kellett – ki mondott volna akkor esténként könyv nélkül Petőfi-verseket, meg Arany Jánostól költeményeket nekem. Csak a bingyi kellett volna.
Múltak az évek. Lassan már felnőtt lettem, egyetemista Budapesten. Táviratot kaptam szüleimtől: Nagyapa kórházban. Látni szeretne. Azonnal vonatra ültem, estére otthon voltam, a kórházban még én szólhattam hozzá utoljára. Az éjszaka meghalt.
Szüleim elmondták: amikor nagyapát be kellett vinni a kórházba, azt mondta:
– A Mikit hívjátok haza. A bingyit pedig adjátok neki!
A bingyi… Nem egyszerűen egy csillogó bicska a bingyi. Sokkal több annál. Nem egyszerűen egy kisgyerek vágya: nekem a bicska kell… A bingyi számomra nagyapám lelke. Akitől a versek szeretetét tanultam. Akinek a vonásai az én arcomon is tovább élnek. A bingyi: jele a személyes szeretetnek. Annak, hogy együvé tartozunk.

Tags: ,

Korzenszky Richárd OSB: Ahol az ég és a föld találkozik

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Két szerzetes azt olvasta egyszer egy régi könyvben, hogy a világ
végén van egy hely, ahol az ég és a föld találkozik. Elhatározták,
hogy megkeresik ezt a helyet, és mindaddig vissza nem térnek, amíg nem
találják. Van ott egy ajtó, így olvasták, – csak be kell kopogni
rajta, és máris az Istennél van az ember. Végigjárták a világot,
kiálltak számtalan veszélyt, mindenféle kísértéssel találkoztak, ami
az embert útjáról eltéríthetné. Amit kerestek, végül megtalálták. Ott
álltak az ajtó előtt, bekopogtak rajta, és szívszorongva várták, hogy
kinyíljon. S amikor kinyílott, beléptek rajta, s ott álltak – otthon,
kolostori cellájukban. És akkor megértették, hogy az a hely, ahol az
ég és a föld találkozik, itt van, ezen a földön, ott ahová az Isten
állított minket.
Hányszor érezzük úgy, hogy nem jó helyen élünk. Hogy nem jókor
születtünk. Mennyien voltak és vannak mindig, akik úgy érzik, el
kellene indulni, szerencsét próbálni, mert másutt majd jobb lesz.
Az ember saját magát nem tudja elhagyni. Magamat mindig magammal
viszem. Ez mindig a legnehezebb csomagom.
Akárhová megyek, lehet hogy mások a körülmények, de a lényeg ugyanaz
marad: a saját bőrömből nem tudok kibújni. Önmagammal kell tisztába
jönnöm, saját képességeimmel, adottságaimmal, és vállalnom kell
önmagamat. Mert mindig emberben adottságok, képességek vannak, csak
fel kell ismerni. Ha vállalnám a kalandot, hogy útra keljek és
szerencsét próbálja, vállalnom kell, hogy megismerjem saját magamat.
És rádöbbenek, hogy az a hely, ahol az ég és a föld találkozik, itt
van – nem kell érte világgá mennem. Itt van, ezen a földön, s éppen
ott, ahová engem állított az Isten.

Tags: ,

Korzenszky Richárd OSB: Inkább zoknit mosok…

péntek, augusztus 15th, 2008 | irodalom | Nincs hozzászólás

Mondhatjuk, hogy az egész életünk nem áll másból, mint választások,
döntések sorozatából.
Sokan vannak még, akik emlékeznek Mensáros László színházi
alakításaira, televíziós szerepléseire, arcvonásaira, bölcs, néha
ravaszkás mosolyára. Bencés diák volt Budapesten, megküzdötte az
életét, sokféle próbatételt ki kellett állnia. Súlyos szívműtét után
lábadozni jött Pannonhalmára, örült, hogy közöttünk lehetett. Aztán
újra és újra eljött pihenni, feltöltődni, elcsendesedni. Ilyenkor
megkértük, tartson egy rendhagyó irodalomórát, vagy beszéljen a
diákoknak muzsikáról, színházról. Volt két nagyszerű előadóestje,
sokan látták bizonyára: az egyik A XX. század, a másik egy Arany János
műsor volt. A tornateremben voltak ezek az előadások, nem volt kötelező
a diákoknak. Azért a tornaterem általában zsúfolásig megtelt, Laci
bácsi élvezte az otthonosságot, szívesen szerepelt s beszélgetett a
gyerekekkel.
Az egyik ilyen előadóest után, másnap reggel találkozom az egyik
fiúval. Megkérdeztem tőle, milyen volt tegnap a Mensáros-est. Furcsán,
alulról néz rám, látom, nem lett volna szabad éppen neki föltennem ezt
a kérdést.
– Talán nem voltál ott?
Csend…
Majd tovább kérdem:
– Hát mit csináltál az este?
Kis hallgatás után megszólal:
– Gondolkodtam: lemenjek, ne menjek, lemenjek, ne menjek…
Aztán úgy gondoltam, inkább zoknit mosok…
Klasszikus példává vált számomra ez az eset. Mert tudja minden szülő
és diákotthoni nevelő, hogy amit a fiú csinált, az önmagában nem
rossz. Sőtt: jó. Kívánatos. Kötelező. Édesanyém engem is úgy hagyott
ott a diákotthonban, hogy a lelkemre kötötte: az alsónadrágot, a
zoknit minden nap tessék kimosni…
És itt mi történt? Két jó dolog között kellett választani. A
Mensáros-est és a zoknimosás között. Az adott időben azonban ennek a
fiúnak valami mégsem sikerült. Nem tudta a jó és a jobb közül a jobbat
választani.
Az egész élet választások sorozata. Sokszor nem a jó és a rossz között
kell választanunk, hanem a jó és a még jobb között. Kell, hogy ne
válljunk érzéketlenné. S az adott pillanatban kell hogy mindig a
jobbat tudjuk választani.

Tags: ,

Search

Olavasom