mese a furulyáról

kedd, október 9th, 2012 | Besorolás nélkül

A mese.

Idébb-odább, tél-túl, esett-kelt, élt-halt egy szőlősgazda. Vót neki három fia. Az a gazda olyan vót, hogy a kalap reggel a fejire, este szegre került. Minden hordajának, minden poharának csak a jó borér vala feneke. Égre nezett, úgy vigyázá a hordó alját. Egyszer látja, hogy az áldott nap fényét seregély felhők takará. Jöttek a seregélyek számolatlan.
– Úgy kéne, hogy mi szüreteljünk – így beszélt magaban az az ember.
Megszólal legidősebb fia, harom falu hosszan. Szája mint a piac, ő maga es nagy szál.
– Tata! Lássa-é?
– Ne kiabálj édes fiam, mer hallom – az öreg a fülit fogta.
– Lássa-é mennyi a seregély? Egy se hozott kapát. De ebbe a helybe kapom magam, megyek a szőlőbe a faragott nyelű kendercsapós ostoromval, hogy az én drága Tatámnak kedves szőleit megőrözzem.
– Indúlj no. – így az öreg.
Kossóba hideg vízze, tarisznyába jó kenyérvel megindula. A szőlőben elővevé díszes ostorát. Bal felől pakkantott, jobb felől csapintott. Amikor esmént balról kezdé, egy öreg seregély nagygörözdölve megköszörülé torkát. Így rekegett:
– Tudjátok-é, mihez kezdjünk? Amikor jobbról csap, balra térjünk. Mikor balról vág, jobbra szálljunk. Oda es addég, amég az egészet előről nem kezdi.
Abba a helybe kukacot nyomtak a szájába. Szőlőben féreg a torta.
– Nohát! Az öregnek szava örökké jól fog. Nem es olyan eszefütty a mi öregecskénk – így innepelték, s hol innet, hol onnat posztiták a drága szőlőt.
Ekkor egy bokor integetni kezdett. Krisztus urunk onnant elélépett vót. De meg sem állott, esmént rezgett, mer Péter a nyomában járt. Krisztus urunk megálla, hallótávolságon belöl egy lépésvel.
– Jó napt adjon a Mária, te legény! Istennek irgalmáét kérlek, adj egy nyelet vizet. Utonjárók vagyunk, megszonyjúhozánk.
Na, ez es felszólalt.
– Nem adok! A szemikvel nem lássák-é, hogy a szőlőt őrizem? A fórás arra van ni. Igyanak abból kendtek, még máma, ha tudnak.
Jézus és Péter odább álltak. De egy jó rigórikkantásnyit se léptek, ahány seregély vala közzel-távol, mind éppe pont abba a szőlőbe jött. A legény látá, ő itt heába csapdos. Haza ment, s ostorát a kerek háznak setét sorkába veté.
– Más nap a másik fiú ált meg apja előtt. No osztán az es ki vót nőve az Isten markából.
– Tata! Lássa-é?
– Ne zendölj fiam, mert hallok. – Az öreg apróra huzta magát, a fülit tapasztgatta.
– Lássa-é mennyi a seregélység? Egy se hozott kapát, mettsző ollót, sem pediglen képesítést. Csak azt az oroszlányénál es nagyobb egy éhségit. De né! Ebbe a helybe kapom magam, megyek a szőlőbe a tizenegyes újfonatú faragott nyelű, lakkozott kendercsapós, kégyóbőrös ostoromval, s megmondom az egy őszinteséget, avval es azét, oda es azét, hogy az én drága Tatámnak, az én édes Tátikámnak kedves szőleit a magam meglehetős erejiből megőrözzem. No hát, induljak-é?
Az öreg csak bólogatott. A legény magáravevé, s kossóba hideg vízzel, tarisznyába jó kenyérvel megindula, lépve. S aki lép, halad. Aki halad, megérkezik egyszer. Künnvala a szőlőbe. Elé vevé díszes ostorát, bal felől pakkantott, jobb felől csapintott.
– He! Há-e vilagra olyan, mint a bátya. – Így daloltak a seregélyek.
S hol jobbról, hol balról posztíták a gazdának szőleit, pakkantás után igazítva a dolgot. Integet a bokor. Elé lépett Krisztus urunk, de a mielőtt másodszor integetett vóna, megállott. Péternek az e földön való járós kedve erőst megkurtúlt vót. Krisztus urunk megálla, hallótávolságon belöl egy lépésvel, s köszönve kérdé:
– Jó napt adjon a Mária, te legény! Istennek irgalmáét kérlek, adj egy nyelet vizet. Utonjárók vagyunk, megszonyjúhozánk.
Na, ez es ágalt-bogalt. Cságatá a szót.
– Én-e? Jaj, az egy őszintét megmondva most éppe nem adhatok. De másképpen a forrás víz arra van ne. Abból még ihatnak kendtek még máma, ha tudnak.
Jézus és Péter odább állt. A seregélység abba a minutába levelet írt a rókonyoknak, jó ismerősöknek:
– Jertek, me itt erőst jó világ áll!
Odatalálának mind. Együt posztiták az Úristennek s ő utána a gazdának drága szőleit. A legény tesztán látá, ő ett hejába tornász. Haza ment, s ő es az ostorát a kerek háznak setét sorkába veté. Harmad nap a legküsebb fiú lépett apja elé. No, annak az Isten nem hejába adott két fület, egy nyelvet. Az ő szavába senki fia nem vághatott. Mint a kendkapu, olyan ritkán szót. A nézése es olyan vala, ha megállott szeredán, az mind a két vasárnapot meglátta. Apjára nezett, úgy es látá a sok seregélyt. Így szóla:
– Édesapám! Menyek a szőlőnkbe. – csak így. S még mosolygott es, mint a kalács.
– Tessék? – mondtá az öreg, s a fülit a fia felé hajtogatá. – Jaj fiam, vidd feljebb, mer nem hallom.
– Édesapám, menyek a szőlőnkbe. Háha-háha. – Tetszett a fiú az öregnek. Az mondjak lábnyomon es házat épit a csendes. Lássuk mire jut, no. Így dunnyogott magába a Táti.
Kossóba vize, tarisznyába kenyere, kiment a fiú a szőlőbe. Kötélből ostort font, s hajtani kezdé a sok szőlőrablót. Nézte ám a fiút a seregélység, mint gyújtogató a vizes szalmát. De ő es rájuk nezett, mint Mózes a malacokra. Azonban mikor láták hogy bal után jobb felől, jobb után balfelől pakkangat, szinte egyszerre csirikolák:
– Így á! E kivilágos kivilágra olyan, mint a bátyjai. – s megkezdének balról jobbra, jobbról balra szálldosni, szőlőt posztítani, embert kurtítani.
A bokor integetni kezde.
– Jövök már no. – mondá Krisztus urunk, s elélépett. A bokor bézárult mögötte, Péter le volt ülve egy bogra. Ő inet egy tapodtat se menye. Há minek? Egy nyelet víz ekkora nehesseg? Az kezdett a fejibe futkosni, hogy inkább szépen szonnyan hal, vagy hangyákval éteti meg magát.
Urunk megállott, ahol szokott. A fű már mutatá.
– Jó napot adjon a Mária, legény. Istennek irgalmáét kérlek, adj egy nyelet vizet. Immár elöl minket a szonnyuság.
Így szóla a legküssebb:
– Nem adok. Ez a víz meleg már. De áljon meg, egyöt töpök, egyöt lépök, s ahajt itt vagyok. Töpött, lépött, ott vót. – Tessék.
Használja a vizet Krisztus urunk, s lehúzza a szájan kétfelől.
– Isten fizesse. Ez jó víz.
– Ha igen, mer forrásbeli. – így beszélt a legény.
Rezeg a bokor, jő Péter. A nincsnek egy a gondja: vizért jött. Használja ő es, s lehúzza kétfelől.
– E forrásbeli! – így örvendez.
– Igen, met onnan hozódott. – így magyaráz a fiú.
– Kérj akármit, s megadjuk. – biztatá Péter.
– Felénk nincs ára a viznek.
– Nem azét, hanem legyen amiről te, s a maradékaid megemlékezzenek.
– Maradékaim, nekem? Vaj lesznek-é? – morogta a légény, s elküldé az eszit. Amikorra megtért, nyeve csapján felszökött a szó, foga közül kiesett.
– Ha igy áll a helyzet, valami hangszerszámot kérek. Olyant, ha megszólal, ez a seregélység innet felszálljon mind, s amég én mozsikálok, fennmaradjanak. No ne olyan nagyon magoson. Csak úgy még lássák a szőlőt.
– Ej fiú! Kicsit kértél, de megkapod. – így beszélt Krisztus urunk, s az inge alól elévett vót egy furulyát. Ez vala világnak első furulyája. – Né! Ez a furulya. Csupa lik, de a haszna ebbe van. Ez itt a fuvó lik. A hátán es van hat lik, ezek a jádzó likak. Itt es van egy lik, s itt es túl, de te evvel ne törődj.

E szerint fogta s használta a fiú a furulyát. A seregélység hogy meghallá e furulyaszót, egybe mind felszállott, s odafenn táncolni kezde, mind akinek a vére csiklós. Pedig éjszekéjtelen tánc vót az. A fiú jó élesen megrájzta a hangot, a körmível pedig olya űgyes nótákat piszkálgatott, hogy a levegőé elhasadott. Egy seregély se volt ura, hogy szőlőre száljon. A legény csak fútta-fútta, aki tüdeje, szüve vala, mind furulyafúvásra használá. Így esett, hogy kutyavilágban ember szüretelt. S abba a nehez esztendőbe almának gondolád a szőlőt, s leányajaknak. Akkora lett, s olyan édes, s hely arra felé a népek a pincéből a sok jó bort zsákval se győzék mind felhordani, s ezt a csekély de szűves köszöntő szócskát is csak nehezen, egy szájjal, száraz ajakkal kimondani: ahogy a széles dölőn ballagó lányok talpára tapadó sárga agyag ölelő karjából kibontakozó kocsikerék szörnyű nyikorgásától felriasztott lompos öreg juhászkutya bundájába kapackodó kullancs kidülledt szemiből alágördülő könnycseppbe megcsillanó halován holdsugártól megvilágított rabló lovagvár felvonóhídjának fa szegecsei annak szerkezetét és minden apró darabocskáját kénytelenségbül egybe tartják, münket ne úgy tartson egybe a szeretet és a barátság, hanem a maga igaz, fényes mivoltába, saját magától és a szegecseknél sokkal szorosabban.
Ahogyan a szélesen hömpölygő, mélységesen örvénylő hatalmas és fényes disznózsiradék az ócska öreg nemezkalap karimáján kisülve annak materiáját megerpsítendi, münket ne úgy erősítsen meg a szerelem, hanem Isten igazából.
Ahogy a szívhez szóló leánbolondító nóta utolsó, hamis hangjánál elájuló leányka sóhajától reszkető gyertyaláng fényinél kalendáriumot betüzgető deáklegényke serkenő bajucszától megbabonázott gazdasszony ölibe csipogó kicsi csürkecskéktül széjelkapirgált pocikturása hulla mindeneket dorgáló tavaszi jégeső, pucok samubá áldása úgy szállott, szálingózott, szakadozott le a multkor es a padlásról kalapunkra, ezért áldás már az Úrtól hulljon, harmatozzon le a földre mireánk, szűk szavú számból, szapora szüvemből kévánom, de igazán.

(forrás: mondoka.hu)

Tags: ,

No comments yet.

Leave a comment

 

Search

Olavasom