Archive for október, 2012

M. Ende – Tükör a tükörben

hétfő, október 22nd, 2012 | Besorolás nélkül | 1 hozzászólás

Oly lassan, ahogy egy bolygó kering, kering az a régi, vastag lapú kerek asztal…

Terepasztal van felépítve rá, hegyekkel és erdőségekkel, városokkal és falvakkal, folyókkal és tavakkal. Mindennek a középpontjában, aprón és törékenyen, mint egy kis porcelánfigura, ülsz te és vele keringsz.

Tudsz a folytonos mozgásról, de az ösztöneid nem érzékelik.

Az asztal egy kupolacsarnok közepén áll, ami szintúgy kering, kőpadlójával, boltozatával, falaival együtt, lassan, mint egy bolygó.

Távol, a szürkületben a falak mentén szekrényeket és ládákat látsz, a nagy, régi állóórát, amely a napot és a holdat mutatja; a falakat, amelyekre a csillagokat festették, köztük itt-ott egy üstököst és magasan feletted a Tejutat. Nincs ajtó, nincs ablak. Itt biztonságban vagy, minden otthonos, minden pontosan szabályozott, itt mindenben megbízhatsz. Ez a te világod. Kering, és te a középpontjában állandóan vele keringsz.

De egyszer megesik, hogy egy földrengés mindezt megrázza. A kőfal kettéroppan, repedés tátong rajta, egyre jobban és jobban szétnyílik. A festett csillagok eltávolodnak és te kinézel valamibe, ami olyan idegen a szemednek, hogy tudomást sem akar venni róla, valami távoliba, amelybe pillantásod belezuhan, valami fénylő sötétségbe, mozdulatlan forgószélbe, örökös villámba. Az egyetlen, amiben a pillantásod megfogódzhat, az egy emberi alak, ferdén a hangtalan orkánnak támaszkodik, tetőtől talpig lepelbe burkolva, ami mintha libegne, és mint egy festményen, mégis mozdulatlan. A lepelbe burkolt alak nyugodtan áll ott, de a semmin áll, mert lába alatt a mélység tátong. A szél rápréseli a leplet az arcára és sejteti a formáját.

Most látod, hogy a lepel mögött mozog a szája, és hallod, amint mély, gyengéd hangján azt mondja:
– Gyere ki, kis vértestvérem!
– Nem! – kiáltod kétségbeesetten. – Menj el! Ki vagy te? Nem ismerlek.
– Nem ismerhetsz meg – mondja a lepellel fedett -, amíg ki nem jössz. Jöjj tehát!
– Nem akarok! – kiáltod. – Miért is mennék?
– Itt az ideje – mondja.
– Nem – ellenkezel -, nem, ez itt az én világom! Mindig is itt voltam, itt akarok maradni! Menj innen!
– Engedj el mindent! – mondja. – Tedd önként, mielőtt kénytelen lennél rá. Különben késő lesz.
– Félek! – kiáltod oda neki.
– Engedd el a félelmedet is! – feleli.
– Nem tudom! – válaszolod.
– Engedd el magad is! – mondja.
Most biztos vagy benne, hogy gonosz hang szól hozzád, és elhatározod, hogy visszautasítod:
– Miért rejtőzködsz és miért nem mutatod meg az arcod? Tudom: mert végezni akarsz velem. Ki akarsz csalogatni magadhoz, hogy az űrbe zuhanjak.

Az alak hallgat egy ideig, aztán végre azt mondja:
– Tanulj meg zuhanni!

Fellélegezve látod, hogyan tűnik el a lepelbe burkolt alak a szemed elől. De semmi sem mozdult. A kupolacsarnok lassan tovább kering és vele a nagy, kerek asztal is, amelynek a közepén te ülsz, aprón és törékenyen. És a fal repedése is kering.

De valami megváltozott. A repedés a falon nem tűnik el többé. És festett csillagaid mögött, szilárdan megalapozott, soha meg nem kérdőjelezett világodon kívül jelenvaló marad ama másik is, ami a számodra mindent kérdésessé tesz. Ez ellen nem tudsz védekezni. De arra sem vagy hajlandó, hogy elfogadd. Sokáig megmaradsz abban az érzésben, hogy sebet ejtettek rajtad, ami soha nem fog beforrni. Semmi sem lesz olyan, mint azelőtt.

És akkor ismét bekövetkezik, hogy a ferdén a mozdulatlan viharnak támaszkodó alak a szemed elé kerül. Nem távolodott el. Rád várt.
– Gyere! – mondja a gyengéd, mély hang. – Tanulj meg zuhanni!
– Azt feleled: – Épp elég szörnyű, ha az ember az űrbe zuhan. De hogy akarja ezt, vagy még meg is tanulja, az már valóságos bűn. Kísértő vagy, ezért nem hallgatok rád. Menj tehát!
– Bizony, zuhanni fogsz! – mondja a lepelbe burkolózott alak. – És ha nem tanulod meg, nem fogod tudni. Tehát engedj el mindent! Mert hamarosan semmi sem tart meg!
– Betörtél a világomba – kiáltod -, nem hívtalak! Erőszakkal romboltad szét védelmemet és tulajdonomat. Szétrombolhatod azt, ami engem hordoz, de nem kényszeríthetsz, hogy engedelmeskedjem.
– Nem kényszerítelek – mondja a lepelbe burkolt -, én csak kérlek, kis vértestvérem! Itt az ideje.

Az alak hallgat és tovatűnőben felemeli a kezét és odatartja eléd, és az örökös villám fényénél mintha egy szög véres nyomát láttad volna a csuklóján. De már éppen elfordítottad a pillantásodat és továbbkeringtél az asztalodon, a kupola alatt.

Azt mondod magadnak, hogy csak káprázat az egész. A falban a repedés előbb-utóbb összezárul, mintha ott sem lett volna. És kiderül majd, hogy a valóságban soha nem létezett, mert nem is létezhetett, a falak ősrégiek és lerombolhatatlanok. Ami mindig volt, az mindig is lesz. Minden egyéb csak ki tudja minek a következtében létrejött káprázat. Nem szabad foglalkozni vele. És aztán ez a szörnyűséges követelés! Nincs ebben még valami fenyegetés is? És ha a kinyújtott kéz után nyúltál volna, ki tudja, megtartana-e? Azért nyúlt-e utánad egyáltalán, hogy megtartson? Vagy talán csak azért, hogy kiszakítson biztonságos kis világodból és a mélységbe taszítson? Nem, jobb lesz, ha nem engeded többé, hogy az ott, odakinn megtaláljon! Húzd magad össze még kisebbre! Rejtőzz el előle! Ha nem tud már felfedezni, talán békén hagy és minden olyan lesz, mint régen volt.

A nagy kupolacsarnok lassan kering és vele a nagy kerek asztal, rajta a városokkal, falvakkal, tengerekkel és tavakkal, és a közepén veled.

És a lepelbe burkolózott alak harmadszor is a szemed elé lép a mozdulatlan viharban, az örökös villámtól megvilágítva.
– Kis vértestvérem! – mondja a hang és most olyan keservesen szól, mintha fájdalmát legyőzve beszélne -, hallgass rám és bízzál bennem! Nem maradhatsz már ott, ahol vagy. Gyere ki!
– És elkapsz és megtartasz, ha zuhanok? – kérdezed.

A lepelbe burkolt lassan megrázza a fejét.
– Ha megtanulsz zuhanni, nem fogsz leesni. Nincs fenn és lenn, hová esnél hát? Az égitestek kölcsönösen egyensúlyban tartják egymást pályájukon, anélkül, hogy érintenék egymást, mert rokonságban állnak egymással. Így légyen ez velünk is. Valami belőlem benned van. Kölcsönösen fogjuk tartani egymást, és semmi más nem fog bennünket tartani. Mi keringő csillagok vagyunk, ezért engedj el mindent! Légy szabad!
– Honnan tudjam, igaz-e, amit mondasz? – kiáltod kétségbeesetten.
– Magadból – válaszol a lepelbe burkolózott -, mert én benned lakozom és te bennem. Az igazságok is kölcsönösen tartják egymást és a semmin nyugszanak!
– Nem! – kiáltod. – Ez kibírhatatlan! Hát nem ment meg tőled semmi? Miért ragaszkodsz hozzám? Miért nem hagysz békén itt, ahol vagyok? Nekem nem kell a te szabadságod!
– Vagy szabad leszel – mondja -, vagy nem is leszel többé.

Ezután valami sóhajtásfélét hallasz. A falak megremegnek tőle, és mozognak, és a repedés, úgy, ahogy kívántad, becsukódik.

Ezzel megelégedhetnél, de nem tart így soká.

Valami történik körülötted, amit csak lassanként fogsz fel. Addig oly meghitt világod többé már nem az. Ellened fordul. A kupolacsarnokra árnyak ereszkednek le, szürke, éhes ködalakok, kicsiny és nagy arcok, itt is vannak, meg nem is, végtagok és törzsek izgatott, surranó nyüzsgése, amelyek szétfolynak és ismét formát öltenek. Mit tesznek? Kicsodák? Honnan jönnek? Felmásznak a ládákra és a szekrényekre, a ládákból és a szekrényekből lépnek elő, az órából, magából a falból is, mindenből, amelyben oly biztonságban és védetten érezted magad. Semmi nem tart már, minden önmagát semmisíti meg.

És miközben a kupolacsarnok lassan kering körülötted, apró, törékeny középpontja körül, tűrnöd kell, hogy ami történik, megtörténjen. hiszen magad idézted fel. De egyelőre még félnek tőled, teremtőjüktől, legalábbis úgy tűnik. A legtávolabbi zugokba tolulnak, és a falhoz préselődnek. A kőfalhoz simulnak, ködtestükkel felnyomakodnak a falon, fel, meg le, és a festett csillagok elsápadnak. Amerre elhúznak, a szerkezet bizonytalanná válik, olyan ködszerűvé, amilyenek ők maguk. Világodat megfosztják valóságától, kiszívják belőle szubsztanciáját, egy világ kísértetévé változtatják át. Kioltják, mert soha nem is létezett.

De telhetetlennek tűnnek, mert lassanként egyre közelebb kerülnek hozzád. Csak a vastag lapú terepasztal és rajta a táj kering és kering még mindig, veled a középpontjában. Ráébredsz, hogy téged is kioltanak majd, mert te sem léteztél soha.

Most kalapácsütéseket érzel, de semmilyen hang nem hallatszik. Mit tesznek ezek? Egy csövet hajlítanak az asztallapon keresztül, egyik oldaltól a másikig, fáradságos munka, de ezek nem fáradnak bele. És akkor, amikor a cső már mindkét oldalon kilátszik, valami elfolyik, egyre folyik, és ezek a fura lények oly sóváran, mint a kutyák, felnyalják a folyadékot. És érzed, hogy a te tulajdon véred az, ami itt elfolyik, érzed, hogyan lesz a kerekség alattad szívdobbanásról szívdobbanásra egyre valószerűtlenebb. Most tehetetlen rémület fog el.
– Vértestvérem! – kiáltod cérnavékony, magadnak is alig hallható hangon. – Ments meg! Taníts meg zuhanni!

De a fal nem nyílik ki, mert már nincs is. És hamarosan semmi sem lesz, csak a szakadék. És zuhanni fogsz, és zuhansz, anélkül, hogy megtanultad volna, és keresni fogod magadban azt, ami vértestvéreddel összeköt, ahogyan az égitestek egymás rokonai, és kölcsönösen megtartják egymást pályájukon… mert nem tart meg semmi más, és semmi máson nem tudod megtartani magad. De képes leszel-e rá? Mivel nem tanultad meg, képes leszel-e rá?

Most minden eltűnt.

Itt az idő.

Most.

Thomas Tallis, Jeremiás siralmai

kedd, október 16th, 2012 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Gyönyörű ez a részlet. Feltett szándékom, hogy még valamikor, valamilyen formában énekeljük!

Kodály a zenéről

kedd, október 9th, 2012 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

„A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal. Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.”
(Mire való a zenei önképzőkör, 1944)

mese a furulyáról

kedd, október 9th, 2012 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

Hanganyag: a lejátszáshoz Adobe Flash Player (9-es vagy újabb verzió) szükséges, amelynek a legfrissebb változata letölthető innen, valamint a böngészőben engedélyezni kell a JavaScriptet is.

Idébb-odább, tél-túl, esett-kelt, élt-halt egy szőlősgazda. Vót neki három fia. Az a gazda olyan vót, hogy a kalap reggel a fejire, este szegre került. Minden hordajának, minden poharának csak a jó borér vala feneke. Égre nezett, úgy vigyázá a hordó alját. Egyszer látja, hogy az áldott nap fényét seregély felhők takará. Jöttek a seregélyek számolatlan.
– Úgy kéne, hogy mi szüreteljünk – így beszélt magaban az az ember.
Megszólal legidősebb fia, harom falu hosszan. Szája mint a piac, ő maga es nagy szál.
– Tata! Lássa-é?
– Ne kiabálj édes fiam, mer hallom – az öreg a fülit fogta.
– Lássa-é mennyi a seregély? Egy se hozott kapát. De ebbe a helybe kapom magam, megyek a szőlőbe a faragott nyelű kendercsapós ostoromval, hogy az én drága Tatámnak kedves szőleit megőrözzem.
– Indúlj no. – így az öreg.
Kossóba hideg vízze, tarisznyába jó kenyérvel megindula. A szőlőben elővevé díszes ostorát. Bal felől pakkantott, jobb felől csapintott. Amikor esmént balról kezdé, egy öreg seregély nagygörözdölve megköszörülé torkát. Így rekegett:
– Tudjátok-é, mihez kezdjünk? Amikor jobbról csap, balra térjünk. Mikor balról vág, jobbra szálljunk. Oda es addég, amég az egészet előről nem kezdi.
Abba a helybe kukacot nyomtak a szájába. Szőlőben féreg a torta.
– Nohát! Az öregnek szava örökké jól fog. Nem es olyan eszefütty a mi öregecskénk – így innepelték, s hol innet, hol onnat posztiták a drága szőlőt.
Ekkor egy bokor integetni kezdett. Krisztus urunk onnant elélépett vót. De meg sem állott, esmént rezgett, mer Péter a nyomában járt. Krisztus urunk megálla, hallótávolságon belöl egy lépésvel.
– Jó napt adjon a Mária, te legény! Istennek irgalmáét kérlek, adj egy nyelet vizet. Utonjárók vagyunk, megszonyjúhozánk.
Na, ez es felszólalt.
– Nem adok! A szemikvel nem lássák-é, hogy a szőlőt őrizem? A fórás arra van ni. Igyanak abból kendtek, még máma, ha tudnak.
Jézus és Péter odább álltak. De egy jó rigórikkantásnyit se léptek, ahány seregély vala közzel-távol, mind éppe pont abba a szőlőbe jött. A legény látá, ő itt heába csapdos. Haza ment, s ostorát a kerek háznak setét sorkába veté.
– Más nap a másik fiú ált meg apja előtt. No osztán az es ki vót nőve az Isten markából.
– Tata! Lássa-é?
– Ne zendölj fiam, mert hallok. – Az öreg apróra huzta magát, a fülit tapasztgatta.
– Lássa-é mennyi a seregélység? Egy se hozott kapát, mettsző ollót, sem pediglen képesítést. Csak azt az oroszlányénál es nagyobb egy éhségit. De né! Ebbe a helybe kapom magam, megyek a szőlőbe a tizenegyes újfonatú faragott nyelű, lakkozott kendercsapós, kégyóbőrös ostoromval, s megmondom az egy őszinteséget, avval es azét, oda es azét, hogy az én drága Tatámnak, az én édes Tátikámnak kedves szőleit a magam meglehetős erejiből megőrözzem. No hát, induljak-é?
Az öreg csak bólogatott. A legény magáravevé, s kossóba hideg vízzel, tarisznyába jó kenyérvel megindula, lépve. S aki lép, halad. Aki halad, megérkezik egyszer. Künnvala a szőlőbe. Elé vevé díszes ostorát, bal felől pakkantott, jobb felől csapintott.
– He! Há-e vilagra olyan, mint a bátya. – Így daloltak a seregélyek.
S hol jobbról, hol balról posztíták a gazdának szőleit, pakkantás után igazítva a dolgot. Integet a bokor. Elé lépett Krisztus urunk, de a mielőtt másodszor integetett vóna, megállott. Péternek az e földön való járós kedve erőst megkurtúlt vót. Krisztus urunk megálla, hallótávolságon belöl egy lépésvel, s köszönve kérdé:
– Jó napt adjon a Mária, te legény! Istennek irgalmáét kérlek, adj egy nyelet vizet. Utonjárók vagyunk, megszonyjúhozánk.
Na, ez es ágalt-bogalt. Cságatá a szót.
– Én-e? Jaj, az egy őszintét megmondva most éppe nem adhatok. De másképpen a forrás víz arra van ne. Abból még ihatnak kendtek még máma, ha tudnak.
Jézus és Péter odább állt. A seregélység abba a minutába levelet írt a rókonyoknak, jó ismerősöknek:
– Jertek, me itt erőst jó világ áll!
Odatalálának mind. Együt posztiták az Úristennek s ő utána a gazdának drága szőleit. A legény tesztán látá, ő ett hejába tornász. Haza ment, s ő es az ostorát a kerek háznak setét sorkába veté. Harmad nap a legküsebb fiú lépett apja elé. No, annak az Isten nem hejába adott két fület, egy nyelvet. Az ő szavába senki fia nem vághatott. Mint a kendkapu, olyan ritkán szót. A nézése es olyan vala, ha megállott szeredán, az mind a két vasárnapot meglátta. Apjára nezett, úgy es látá a sok seregélyt. Így szóla:
– Édesapám! Menyek a szőlőnkbe. – csak így. S még mosolygott es, mint a kalács.
– Tessék? – mondtá az öreg, s a fülit a fia felé hajtogatá. – Jaj fiam, vidd feljebb, mer nem hallom.
– Édesapám, menyek a szőlőnkbe. Háha-háha. – Tetszett a fiú az öregnek. Az mondjak lábnyomon es házat épit a csendes. Lássuk mire jut, no. Így dunnyogott magába a Táti.
Kossóba vize, tarisznyába kenyere, kiment a fiú a szőlőbe. Kötélből ostort font, s hajtani kezdé a sok szőlőrablót. Nézte ám a fiút a seregélység, mint gyújtogató a vizes szalmát. De ő es rájuk nezett, mint Mózes a malacokra. Azonban mikor láták hogy bal után jobb felől, jobb után balfelől pakkangat, szinte egyszerre csirikolák:
– Így á! E kivilágos kivilágra olyan, mint a bátyjai. – s megkezdének balról jobbra, jobbról balra szálldosni, szőlőt posztítani, embert kurtítani.
A bokor integetni kezde.
– Jövök már no. – mondá Krisztus urunk, s elélépett. A bokor bézárult mögötte, Péter le volt ülve egy bogra. Ő inet egy tapodtat se menye. Há minek? Egy nyelet víz ekkora nehesseg? Az kezdett a fejibe futkosni, hogy inkább szépen szonnyan hal, vagy hangyákval éteti meg magát.
Urunk megállott, ahol szokott. A fű már mutatá.
– Jó napot adjon a Mária, legény. Istennek irgalmáét kérlek, adj egy nyelet vizet. Immár elöl minket a szonnyuság.
Így szóla a legküssebb:
– Nem adok. Ez a víz meleg már. De áljon meg, egyöt töpök, egyöt lépök, s ahajt itt vagyok. Töpött, lépött, ott vót. – Tessék.
Használja a vizet Krisztus urunk, s lehúzza a szájan kétfelől.
– Isten fizesse. Ez jó víz.
– Ha igen, mer forrásbeli. – így beszélt a legény.
Rezeg a bokor, jő Péter. A nincsnek egy a gondja: vizért jött. Használja ő es, s lehúzza kétfelől.
– E forrásbeli! – így örvendez.
– Igen, met onnan hozódott. – így magyaráz a fiú.
– Kérj akármit, s megadjuk. – biztatá Péter.
– Felénk nincs ára a viznek.
– Nem azét, hanem legyen amiről te, s a maradékaid megemlékezzenek.
– Maradékaim, nekem? Vaj lesznek-é? – morogta a légény, s elküldé az eszit. Amikorra megtért, nyeve csapján felszökött a szó, foga közül kiesett.
– Ha igy áll a helyzet, valami hangszerszámot kérek. Olyant, ha megszólal, ez a seregélység innet felszálljon mind, s amég én mozsikálok, fennmaradjanak. No ne olyan nagyon magoson. Csak úgy még lássák a szőlőt.
– Ej fiú! Kicsit kértél, de megkapod. – így beszélt Krisztus urunk, s az inge alól elévett vót egy furulyát. Ez vala világnak első furulyája. – Né! Ez a furulya. Csupa lik, de a haszna ebbe van. Ez itt a fuvó lik. A hátán es van hat lik, ezek a jádzó likak. Itt es van egy lik, s itt es túl, de te evvel ne törődj.

E szerint fogta s használta a fiú a furulyát. A seregélység hogy meghallá e furulyaszót, egybe mind felszállott, s odafenn táncolni kezde, mind akinek a vére csiklós. Pedig éjszekéjtelen tánc vót az. A fiú jó élesen megrájzta a hangot, a körmível pedig olya űgyes nótákat piszkálgatott, hogy a levegőé elhasadott. Egy seregély se volt ura, hogy szőlőre száljon. A legény csak fútta-fútta, aki tüdeje, szüve vala, mind furulyafúvásra használá. Így esett, hogy kutyavilágban ember szüretelt. S abba a nehez esztendőbe almának gondolád a szőlőt, s leányajaknak. Akkora lett, s olyan édes, s hely arra felé a népek a pincéből a sok jó bort zsákval se győzék mind felhordani, s ezt a csekély de szűves köszöntő szócskát is csak nehezen, egy szájjal, száraz ajakkal kimondani: ahogy a széles dölőn ballagó lányok talpára tapadó sárga agyag ölelő karjából kibontakozó kocsikerék szörnyű nyikorgásától felriasztott lompos öreg juhászkutya bundájába kapackodó kullancs kidülledt szemiből alágördülő könnycseppbe megcsillanó halován holdsugártól megvilágított rabló lovagvár felvonóhídjának fa szegecsei annak szerkezetét és minden apró darabocskáját kénytelenségbül egybe tartják, münket ne úgy tartson egybe a szeretet és a barátság, hanem a maga igaz, fényes mivoltába, saját magától és a szegecseknél sokkal szorosabban.
Ahogyan a szélesen hömpölygő, mélységesen örvénylő hatalmas és fényes disznózsiradék az ócska öreg nemezkalap karimáján kisülve annak materiáját megerpsítendi, münket ne úgy erősítsen meg a szerelem, hanem Isten igazából.
Ahogy a szívhez szóló leánbolondító nóta utolsó, hamis hangjánál elájuló leányka sóhajától reszkető gyertyaláng fényinél kalendáriumot betüzgető deáklegényke serkenő bajucszától megbabonázott gazdasszony ölibe csipogó kicsi csürkecskéktül széjelkapirgált pocikturása hulla mindeneket dorgáló tavaszi jégeső, pucok samubá áldása úgy szállott, szálingózott, szakadozott le a multkor es a padlásról kalapunkra, ezért áldás már az Úrtól hulljon, harmatozzon le a földre mireánk, szűk szavú számból, szapora szüvemből kévánom, de igazán.

(forrás: mondoka.hu)

egy ember hivatása

vasárnap, október 7th, 2012 | Besorolás nélkül | Nincs hozzászólás

“I pray God that my mission as artist will bring some peace to the souls of whoever come across my work.”
(José Cura)

Szabó Lőrinc: Az erdő birkózik velem

kedd, október 2nd, 2012 | irodalom, zene | Nincs hozzászólás

Erdő, szeretőm! Óh, milliárd
élet vegyülete! szétdobált
akaratok tornyai, hatalom!
Óh erdő, új s ős társadalom,

s ti, füvek, dermedt zöld nyilak,
akiket valami titkos akarat
dobott föl a fényig, – életek,
atompaloták, rengő rengeteg –:

ahová lépek, lábam habos
húsok ingoványán tapos – –
Zöld hús, és zölden zizeg a vér,
és minden mozdul, minden él,

habzsol, tolakszik, fenyeget,
tapogat, – Óh párás szédület!
Erdők lehellete, néma láz,
zsongó, édes gáztámadás,

alattomos, fojtó szerelem:
– jaj, az erdő birkózik velem! – –
Kérges karok örvénye, ringató,
s a föld húz. – Óh gyilkos álom! Óh

indák! földindulás! – Süpped a láb,
forró zene lüktet csontjaimon át,
sötét fények, idegen erők – –!
– S lelkem letérdel az Isten előtt.

Tags:

Search

Olavasom